|
01. Az idegesítő művész
Uchiha Itachi fáradtan érkezett a házuk elé, miközben a kapu kulcsot kereste, tekintete akaratlanul is felvándorolt az ablakra. Biztos volt benne, hogy az ablaka csukva lesz, hiszen bezárta mielõtt elment, ráadásul már hetek óta nem történt meg az, hogy csak úgy... De az ablak nyitva volt.
Itachi tökéletes arcára, meglehetõsen furcsa kifejezés ült ki. Keveredett benne a meglepõdés, az öröm és... Igen, némi düh is talán?
Pillanatok alatt nyitotta ki a kaput, és már rohant is a ház felé, a bejárati ajtón úgy viharzott be, mint valami õrült, és hálat adhatott a kamiknak, hogy az apja nincs otthon, mert akkor kapott volna egy alapos fejmosást arról, hogy Õ miért nem rohangálhat, ellenben minden más normális emberrel. Az apja viszont nincs itthon, csak õ. Meg talán az öccse.
A cipõjét csak úgy hányaveti módon odadobta a polcra, és ez, egyáltalán nem illet egy tökéletes, és higgadt emberhez.
A lépcsõn szinte repült felfelé, a szobája, vagy méginkább lakosztálya ajtaját meg szinte betörte, olyan erõvel rontott be rajta. Egy tized másodperc alatt tette meg a tanuló szobájához vezetõ utat, benyitott az ajtón.
És amikor felnézett, ott látta õt. Itt volt. Ismét...
***
Itachi felnézett a házi feldatából. Kémia. Pfúj. Egyszerûen ki nem állhatta azt a tantárgyat. Magától valószínûleg sosem vette volna fel a tantárgyia közé, de efelõl nem õ döntött. Csak úgy, mint az élete többi kérdése felõl sem. Tulajdonképpen, az életében, semmirõl sem dönthetett egymaga. Mindig ott állt mögötte az apja, aki megmondta neki azt, hogy mi a tökéletes választás, válasz, az adott helyzetben. Kicsi kora óta ebben élt. Nem volt egy lázadó típus. Csendben elfogadta a sorsát. Talán néha, az álmaiban elgondolkozott azon, mi lenne ha... De azok csak álmok voltak, és a keserû valóságban, még mindig ott voltak azoka hülye képletek amikben hülye betûk, és még annál is hülyébb számok szerepelnek, és ha nem oldja meg gyorsan, akkor az extra matek és közgazdaságtan feladatok mellé még kap extra kémia feladatokat is.
Mert egy tökéletes embernek az ilyen apróságokat ki kell ráznia az ujjából, és nem szabad, hogy gondot okozzanak a számára.
És ha valami nem megy, azt gyakorolni kell, jó sokszor, hogy legközelebb, már menjen. Pont mint a karikacsapás.
Talán mondani sem kell, de õ volt a család elsõszülöttje. A Nagy Uchiha vállalatok leendõ vezérigazgatója.
Innentõl kezdve, talán felesleges szaporítani a szót. Tõle várták el a legtöbbet. Neki, tökéletesnek kellett lennie. Ha az öccsének becsúszott valami hiba, az apja megdorgálta, de valójában szemet hunyt fölötte. Amíg Sasuke nem csinál valami nagy botrányt, addig ez így is fog maradni. De õ. Ó nem, vele sosem voltak ilyen elnézõek. Sem az apja, sem az apja bábjaként élõ mostohaanyja. Neki minden egyes apró hibáért keményen kellett bûnhõdnie. Az egyetlen aki valaha egy értelmes mondatot váltott vele az öccsén kívûl az a nagybátyja Madara volt. De már Madarával sem beszélgethetett. Nem is olyan rég, egy nagy családi veszekedés után Madara végleg szakított a családjával, és most valahol Európában tengeti a minden napjait.
Itachi megkönnybeülten felsóhajtott.
Végre megértette a feladatot.
Talán elsõre furcsa lehet az, hogy senkivel nem áll szóba. De ez így volt jól. Mirõl beszélgetett volna másokkal? A semmirõl?! Nem, Itachi határozottan nem volt az, az ember, aki a semmirõl beszélget. Meg igazából az, az emer sem volt aki szeret finomkodni. Mindig kimondta ha valaki idegesítette õt. Bár, szóra álltalában már nem is volt szükség. Elég egy apjától el lesett jeges pillantás, és máris mindenki eltakarodott a közelébõl.
A toll hangosan koppant a mahagóni íróasztalon.
Itachi nyújtózott egyet. Tekintete az órára tévedt. Ki hitte volna, hogy már három órája ül itt, mozdulatlanul?!
Lassan felállt, és elindult az ablak felé.
Mindenképp szüksége van egy kis levegõre mielõtt folytatja a munkát.
Csendesen ült le az ablak párkányra, és szemében egy ici-pici pillanatra felcsillant a vágyódás szikrája. Odakint, pont a házuk elõtt egy nevetgélõ fiú társoság ment el. Körülbelül egy idõsek lehettek Itachival, plusz mínusz pár év. Kifejezetten vidámnak és felszabadultnak tûntek. Zajongtak, és fennhangon tárgyalták ki, hogy hova menjenek el szórakozni, noha még csak a hét második napja van, és holnap iskola.
Akkor látta meg õt. A többiek között ment, és egy vörös hajú sárccal veszekedettek valamirõl, meglehetõsen elmélyülten. Hosszú szõke haja volt, egyszerû kopott farmerrel, és halványkék, néhol festékfoltos pólóval. Úgy nézett ki, hogy teljes egészében lefoglalja az, hogy veszekszik a másikkal. Még is, hirtelen felnézett, mintha megérezte volna, hogy figyelik. A tekintetük találkozott, és Itachi egy picit lesokkolt. Hogy lehet valakinek ilyen gyönyörû, csillogóan kék, és tiszta tekintete?!
A szíve, az a buta szíve, kihagyott jópár ütemet.
Ez pedig egyáltalán nem volt egy tökéletes ember reakciója, egy olyan apró dologra, mint, hogy egy utcán sétáló ember ránéz.
Itachi nyelt egy nagyot, és elfordult. Ehhez meglehetõsen sok akaraterõre, és józan észre volt szüksége. Azzal gyõzködte megát, hogy mit szólna az apja ha látná, hogy õ az ablakban gubbaszt, és megtudná, hogy nincsenek kész még a házi feldatai, nem, hogy a plusz munkák, amiket felszokott neki adni.
Bezárta maga mögött az ablakot, és ezzel teljesen kizárt a fejébõl mindenféle szabadsággal kapcsolatos gondolatot. a jól szigetelt ablakon semmilyen zaj nem hatolta be. Néma csönd. Csak õ egyedül. Az egyetlen zajforrás a toll sercegése a papíron.
***
Olyan 11 felé járhatott az idõ, amikor valaki kopogott az ablakán.
Itachi nem akart hinni a fülének, és abban a tekintetben, hogy a második emeleten van a szobája ez nem is meglepõ.
~ Biztosan csak képzelõdöm ~ gondolta, és ezt a pompás kis gondolatot megtoldotta egy ásítással.
Már zsongott a feje a sok képlettõl, számtól, és hivatalos gazdasági szakkifejezéstõl.
Ráadásul még nem is vacsorázott. Kihagyta azzal az indokkal, hogy szeretné befejezni minél elõbb a feladatait, és ezellen az apjának semmi kifogása nem volt.
Sõt! Talán egy egészen apró kis büszkeség is eltöltötte a jéghideg szívét, hogy a fia ilyen szorgalmas és... Nem, ez egészen biztos nem lehet. Valószínüleg csak képzeletben vállon veregette magát, hogy rendes, és kötelesség tudó embert nevelt a fiából.
Ismét kopogtak.
Itachiban megállt az ütõ. Valaki <b> tényleg </b> kopog az õ ablakán?!
Falfehér lett. Már ha az eddigi bõrszínénél lehetett fehérebb...
Ez meglehetõsen ijesztõ volt. Mint valami rosszféle horrorfilmben.
Újabb kopogás, immár jóval erõtelejsebb, és türelmetlenebb az elõzõeknél
Lassan indult el az ablak felé, és magában imádkozott, hogy legyen valami faág, egy ostoba denevér, egy ostoba madár, vagy bármi... Bármi ami logikus magyarázatot nyújthat egy ilyen meglehetõsen különös jelenségre, és semmi köze nincs olyan hülyeségekhez, mint sorozatgyilkosok, vérfarkasok, vámpírok vagy...
Itachi megrázta a fejét, hátha kirázza ezzel a fejébõl ezeket a nevetséges gondolatokat. Vámpírok nem léteznek. Vérfarkasok sem léteznek. Sorozatgyilkosok ugyan vannak, de kizárt, hogy azzal töltenék az idejüket, hogy az õ tanuló szobájának az ablakán kopogtatnak, este 11-kor!
Uchiha Itachi halált megvetõ bátorsággal kinyitotta az ablakát.
A következõ másodpercben pedig már az a szõke srác guggolt az ablakpárkányon, akivel úgy megbámulták egymást délután.
- Heló mi? - köszönt egy kaján vigyor kíséretében a fiú. - Már azt hittem sosem nyitod ki...
Itachi szemei kistányér méretûek lettek, és némi fáziskéséssel fordult a vadidegen srác felé, aki közben lemászott az ablak párkányról, és elkezdte szemügyre venni a szobát.
Megköszörülte a torkát.
- A második emeleten lakom. - mondta olyan higgadtan amennyire az ember egy ilyen helyzetben higgadt lehet.
A szöszi erre jókedvûen elvigyorodott.
- Feltûnt.
- Hogy a francba jutottál fel kedves...
- Deidara, és úgy, hogy felmásztam.
Itachi kétkedõen felvonta a szemöldökét.
Nem létezik, hogy ez vele történik meg. Biztosan bealudt tanulás közben és hülyeségeket álmodik.
Megcsípte az oldalát.
Sajnálatos módon az éles fájdalom azt bizonyította, hogy nem alszik, hanem nagyon is éber, és mindez, a valóság.
A másik fiú látva a reakcióját felnevetett.
- A futó gazaitok alatt farács van, azon jöttem fel. - magyarázkodott az Uchihának.
- Itachi.
- Hm?
- A nevem Uchiha Itachi.
- Aham. - bólintott Deidara. - Érdekes szobád van... - jegyezte meg.
Közben tekintetével ismét végigpásztázta a szobát.
Egyszerû fehér falak, hatalmas könyvespolcok, olyan kifacsart és tudományos szakszavakkal díszített címû könyvekkel, amikhez a szõke, ha fegyverrel kényszerítenék sem nyúlna hozzá. Elõkelõ szönyeg, íróasztal, gurulós szék, tanszeres polc, mopi fiók, és egy parafa tábla.
Egy üres parafa tábla.
Nem volt rajta semmi sem.
- Ez csak a tanuló szobám. -felelte a tõle telhetõ leghûvöseb és kimértebb hangján Itachi. - a há...
És elhallgatott.
Most tényleg olyan hülye épp, hogy egy ki tudja honnan, és milyen szándékkal jött vadidegen fiúnak akarja elmesélni, hogy van külön halószobája?! Meg mellesleg fürdõszobája is, de nem ez a lényeg. Teljesen meghülyült?! Elhagyta minden józan esze?! Bár, végül is, nem idegen, már tudja a nevét. De semmi mást nem tud róla!
Deidara mintha csak látta volna az Itachiban dúló belsõ harcot, váratlanul ismét megszólalt, és ezzel megszakította a másik gondolatmenetét.
- Nyugi, nem akarlak kirabolni, megölni vagy megerõszakolni. - jelentette ki huncut mosollyal a szája sarkában. - Csak el akartalak hívni bulizni.
Hát, ha volt valami, amire Itachi nem számított akkor ez. Mondjuk, bármit mond a fiú, azon meglepõdött volna, mert nem igazán gondolt bele, hogy mit keres itt a szõke. Az agya leállt annál az apró ténynél, hogy, hogy a francba jutott fel a másik, meg úgy egyáltalán be hogyan jött... Bár valószínûleg a válasz, az utóbbira is egyszerû, kerítést is mászott.
- Hn. - elsõ kézbõl csak ennyit tudott kinyögni. - Miért is? - tette végül fel a számára logikus kérdést.
Deidara felsóhajtott, és elkezdte forgatni a szemeit, mintha a világ leghülyébb kérdését hallotta volna. Karba fonta a kezeit, és a tekintetét Itachiéba fúrta.
- Mert rá van írva az arcodra, hogy ezer éve nem voltál szórakozni, és mert nem normális, hogy éjjel 11-kor itt tanulsz, amikor a motoromban le merném fogadni, hogy nem a házi feladatodat írod, mert azzal már ezer éve készen vagy. Rád férne egy kis kikapcsolódás, de ezt még magadnak sem mered bevallani.
Itachi szemei ismét kistányér méretûre kerekedtek, és egy pillanatra bennrekedt a levegõ a tüdejében.
Ki ez a srác, hogy így beszéljen vele?!
Az Uchihát határozottan kezdte idegesíteni a szõke srác.
Most még is mint mondjon erre? Hazudja azt, hogy nincs igaza? Vallja be egy idegennek, aki nem is ismerõ õt, hogy <b>igen</b> tényleg így érez? Tényleg szeretne elmenni szórakozni, és tényleg szeretne egy kicsit kikapcsolódni.
Ugyan.
Hisz mindezek ostoba semmit tevések, és abból, hogy semmit csinál az ember, nem gazdagodik meg.
- Na és ezt honnan veszed? - kérdezte gúnyosan végül.
Deidara ajkaira ismét mosoly kúszott. Itachinak volt egy olyan érzése, hogy ez számára semmi jót nem jelent.
- Én mûvész vagyok. Észreveszem az ilyesmit. - jelentette ki a szõke.
Itachi számára ez a mondat meglehetõsen,nagyképûen hangzott, nem tudta megállni, hogy ne...
- Oh, tehát egy vagy az önjelölt nagyképû senkik közül, gratulálok. Mondogasd nyugodtan hangosan, amíg el nem hiszed, és utána járkálj hatalmas vigyorral az arcodon az emberek között; "Én egyedi vagyok!", felkiáltással. Mellesleg, nem akarsz arrafelé távozni, amerrõl jöttél?!
- Te meg véletlenül nem azok közé tartozol, akik támadnak védekezésként? Akik bunkózással akarják leplezni, hogy valaki éppen rátapintott a lényegre?
A mûvész hangja nyugodt volt, túl nyugodt. Egy ilyen után az átlagos emberek reakciója az lett volna, hogy ordítanak és...
De nem, ezzel csak azt bizonyította volna Deidara, hogy Itachinak igaza van, és csak egy önjelölt kis senki, aki nagynak érzi magát attól, hogy magára aggatja a mûvész jelzõt.
Ezek szerint...
Mi is?
Ez nem logikus reakció.
Itachi töprengve nézett fel a fiúra. Oké, a másiknak igaza van, megint.
De akkor is.
Még mindig itt van, és még mindig el akarja rángatni valahová...
- Egyáltalán hova akarsz elvinni? - kérdezte.
A másik nem akadt fennn a hirtelen téma váltáson.
- Van a közelben egy egész jó kis szórakozóhely, nem túl nagy, de nem is az a mocskos kis sarki kocsma ahová mindenféle... - egyetlen legyintéssel elmondta, milyen fajta emberekre gondol.
Itachi csöndesen nézte a fiút.
Most úgy komolyan, mit csináljon?!
Itt áll vele szemben egy fiú, most ismerte meg, alig 10 perc bárhonnan is nézi a dolgokat. És arra készül, hogy elmenjen vele szórakozni?!
Ez abszurd! Ilyet, egy Uchiha nem tesz! Soha, de soha az égegyadta világon. Õ különösen nem! Nem teheti meg! Nem lehet... Nem érezheti jól magát?
Egy egészen apró pillanatra a szemei jobban kitágultak a szokásosnál, Deidara kérdõ tekintettel nézett rá. Itachi csak megrázta a fejét.
- Ezek szerint nem jösz? - kérdezte lágyan a szõke.
Az Uchiha fiú meglepetten kapta fel a fejét.
Soha, senki nem szólt hozzá ilyen hangsúllyal.
Kivéve egy valakit, de annak már majd nem... Úristen 15 éve!
- Én... - kezdett bele az udvarias, de visszautasító válaszba, valami megállította õt.
Valami visszatartotta attól, hogy kimondja azokat a szavakat.
Pedig egy tökéletes ember nem csapong ki! Nem jár el az éjszaka közepén külömbözõ szórakozóhelyekre! Nem bízik meg ismeretlen... Megbízni?!
- Elmegyek. - jelentette ki végül határozottan, és ugyan abban a pillanatban megbánta amit mondott, de már nem vonhatja vissza a szavát.
Egy Uchiha sosem vonja vissza a szavát. Soha.
Ugyanezt az ostobaságot, már nem tartotta olyan fontosnak, amikor lefelé botorkált a sövény alatt megbúvó rács segítségével.
Deidara pillanatok alatt, szine majom ügyességgel mászott le, mintha világ életében ezt gyakorolta volna.
- Hajrá, már csak pár lépés! - kiáltott fel bátorítóan Itachinak.
A sötét hajú lehunyta a szemét egy egészen kicsike pillanatra, és elgondolkozott, hogy most tényleg ezt csinálja-e, tényleg elszökik otthonról, még ha átmenetileg is, és... A szemei felpattantak. Egy pillanatra végigsöpört a testén a borzongató, jeges, színtiszta félelem.
Ha ezt az apja megtudja!
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Igazából nem hiszem, hog jogom lenne ilyesmit követelni, de nem érdekel! Még egy versszerűséget is komponáltam hozzá! Tehát...
Olvasva a sztorit
előttem egy új világ bontakozott ki,
s amikor a fejezet végetért,
azt hittem, szívrohamban múlok ki.
Miért is? Mert alatta nem volt ott
a bűvös, "Megjött a folyti!"
s vele együtt a következő töri!
Na, hát remélem, tetszett! Kemény 3 perc alatt dobtam össze, szóval nem hiszem, hogy ez valami igeényes szösszenet lenne, de hát ennyi telt tőlem.