|
Part 3
Az idegeneknek híre, majd hírneve lett. Mindenki tudott róluk. Mindenk ibeszélt arról a két különös alakról. Milliónyi feltételezés, milliónyi hazug szó. Mondták róluk, hogy mágusok. Voltak ők gonosz varázslók. A király emberei. A király ellenségei. Szellemek. Kísértetek. árulók. Csalók. Tolvajok. Démonok...
És az emberek körülöttük nem is sejtették, hogy az utóbbi tippjükkel jártak a legközelebb.
Aijoku, pontosabban Uchiha Aishiteru élvezte az életét. Naponta elment "séltálgatni" szétnézett a mezőségen, az erdőkben, a hegyeknél... Meglátogatott egy-egy magányosabb hölgyikét. Véletlenül egy-egy munkás ember sántítva jött vissza a földekről... Állítólag megbotlott. Kibicsaklott a bokája. Nagyon fáj a dereka a sok munkától... S senki nem szólt egy szót sem. Senki sem mondta el a többieknek, és ezekből az apró kis alkalmakból nem lettek pletykák, sem feltevések, sem rémhírek. A Bujaság egyszer sem bukott le, az "áldozatai" pedig nem buktatták le. Így az élet ment a maga rendes, élvezetekkel teli medrében.
Akogare pedig? Oh hát ő... Tette azt amit az öccse nem. Veszekedést, és viszályt szított. Elültette a düh magvait az emberek szívében. És nevetve figyelte, ahogy azok a buta emberek játszák a drámáikat. Megvettette őket a pofozkodós, majd söszebújós veszekedésekért, az őszintétlenségükért, a milliónyi hazugságukért. Fogalma sem volt róla, az öccse mit szerethet ezekben a gyámoltalan, buta, és együgyü kis lényekben. Most épp a Fekete-hegy - ahogy az itt élők nevezik - kiálló szirtjéről figyelte, ahogy amazok jönnek, mennek. A tekintete ide oda kalandozott, de végül is még is mindig ugyanoda tért vissza.
Ahhoz a lányhoz. Emlékezett rá, látta már őt többször is, és hallotta, ahogy a háta mögött a férfiak pletykálnak róla. Hyugga Jamaneko. Valaki aki hasonlóan gondolkodik mitn ő. A lány - nagy meglepetésére - egy pillanatra sem áltatta magát azzal, hogy egy nap majd szebb, és jobb élete elsz, hogy érte jön a szőke herceg fehér lovon, hogy nem kell majd férjhez mennie egy év múlva egy vadidegen férfihez, akiről nem tud semmit. Vagy, hogy nem kerül el a családi háztól, hiszen úgy is elfog. Ő csak egy másodszülött. Bátyja van, Hyuuga Shirakage, akinek már menasszony jelöltje is van. És az a törékeny, finom arcú kislány ugyanúgy megvetette az embereket, az iszákos apját, a szabálymániás könyvtárban rohadó bátyját. Szabad akart lenni úgy ahogy eddig még senki.
Nem pusztán vágyott rá, hanem tett is érte. Az apja minden kénye-kedvét leste, ugrott minden egyes szavára, játszotta za engedelmes kislányt, bűbájosan mosolygott, és parancs szóra bárkit elbűvölt. De mindeközben olyan iszonyatos megvetés munkált benne, a tekintete olyan hideg és számító volt mint... Mint magának a Haragnak.
Persze nála is volt, hogy elpattant a húr, hogy kiállt a egy cselédért, hogy nem fogta be a száját, hogy kimondta a véleményét. Inkább lenne egy büdös paraszt, mint a "nagy" és "nemes" Hyuuga klán egy tagja. Ilyenkor pedig megverték, a bátyja a képébe röhögött, az apja az alkholtól bűzlő lehelletével átkokat, szítkokat fröcsögött rá, amik közül egyiket sme fogja beváltani, hiszen Jamaneko lehiggad, vissza erölteti magára az enegdlmes kislány mazskot - ami minden egyes alkalom után egyre nehzebben kúszik fel az igazi énjére - és elmegy neki borért, és megmaszírozza az elgémberedett nyakát...
S Jamaneko álmodott, mint mindenki más. És leleksedett, mitn akármelyik egyszerű ember. De gyűlölt is olyan szenvedéllyel, ahogy előtte még egyetlen sem. Ezzel a tulajdonságával pedig felhívta a figyelmet magára. Nem más figyelmét, mint a Haragét. Mint a Bujaságét.
...
- Oh jó uram mi szél hozta erre, hol a madár sem jár?
A gúnyos hang hallatán Aijoku megfordult. A tó parján, ott ahol egy hatalmas, több száz éves tölgyfa állt, az egyik vastag, víz fölé hajló ágon ott ücsörgött az a hölgyike a kocsmából. Az a különc kislány. Akinek nincs semmi a szemében.
- Madárkák éppenséggel járnak, hiszen valahogy ön is ide talált. És mi mást hihetnék, mint hogy, egy kismadár csiripelte el önnek a hely hollétét - felelte hasonló hangon, egy már már sértően szertartásos bókkal megtoldva a mondadóját a Bujaság.
- Nagyon elmés - jegyezte meg keserűen Jamaneko, és megvető pillantással illette a fekete hajú férfit.
- Csatlakozhatok a kisasszonyhoz?
- Az attól függ. Ha eme csatlakozás azt is jelenti, hogy nekem meg kell válnom szeretett ruháimtól nem sokára, akkor inkább visszautasítanám ezt a kedves kis ajándékot.
Aijoku felnevetett. És az az érzékborzoló, és hátborzongató nevetés, ami mindenki mást leterített a lábáról a Hyuuga lányra egy iciri-piciri hatással sem volt. Még a szempillája sem rezzent.
- Ön jó megfigyelő. De nem elég jó. Sajnálatos módon, kegyed nincs terítéken.
- Ez csak a mára vonatkozik, vagy a holnapra is?
- Egyik napra sem.
Elhallgattak. Aijoku játszi könnyedséggel felmászott a fára a lány mellé, odaült, és nézte a sötét hajú szépséggel együtt a vizet. És fura módon úgy érezte, hogy tőle nem akar semmit. Nem kívánja beavatni a titkaiba. Még nem. Most nem. S azt is tudta mind e mellé, hogy nem is fog a lány számára szerelmet hozni, vagy a szívében szikrákat gyújtani. Hiszen két ember szeretheti egymást nélküle. Már csak az kéne, hogy minden egyes buta embernél személyesen tegyen látogatást! Rohangálhatna is egész nap aztán.
Nem. Az ő feladata igazából az egyensúly megőrzése volt. hogy mindig legyen lángban égő, és összetöt szívek. A szerelem keserűségének őrültjei, és a boldogság édesének bolondjai. Meg persze egy-egy ember életébe belepiszkálhat. Átírhatja a neki szabott sorsot. De abban a pillanatban, amikor valakinek jót tezs, valaki mással rossz fog történni ezen a téren, és fordítva. Megteszi, hogy attól a helyes lánytól, elbűvöli a szeretőjét, tudván, hogy az apa kitagadná őt, és a szerető sem szereti eléggé, és adhat neki egy boldogabb jövőt ehelyett.
Viszont mindennek ára van, amit meg kell fizetni.
Vérben.
- Kik, vagy mik maguk? - kérdezte meg váratlanul Jamaneko. Amióta belenézett abba a vérvörös, mélységesen öreg tekintetbe, ahogy meglátta annak a mélyén a dühödt, zsarnoki lángokat. Egyszerűen képtelen volt kiverni a fejéből a férfit, és annak a világot megvető, elutasító magatartását. Tudni akarta a titkot. Ismerni vélte azt. Biztos volt legalábbis benne, hogy a furcsa idegenek nem emberi lények. Volt egy ilyen megérzése. Egy halovány gyanúja.
Természetesen azzal győzködte magát, hogy ez lehetetlen, és elképzelhetetlen. Elvégre is ez a valóság. Nincsenek tündérek, boszorkányok, koboldok, manók, csínytevők, szellemek, árnyak, démonok...
- Már miért ne lennének?
Jamaneko ijedten nézett föl a kék szemű férfira. A másik az előbb... És elkövette azt a hibát, hogy Aijoku szemébe nézett. A kék eleven lángok szinte érezhetően a bőrét, az egész testét, és a lelkét nyaldosták, elemesztették őt, bűnre csábították!
- Ne nézzen így rám! - kiáltott föl felháborodva.
- Nem tudok másképp nézni. Még magára sem. Apropó, bemutatkozna? Szerény személyemben Uchiha Aishiterut tisztelheti figyelmével.
- Hyuuga Jamaneko.
- Ah, egy igazi vadmacska...
- Ne szórakozzon.
- Hol a gardedámja?
- Minek nekem az?!
- Egy úri hölgynek az jár, ha egy férfival fecserészik, nehogy valami illetlen dolog történjen.
- Pont ön mondta ez előbb, hogy nem akar tőlem semmit.
- Való igaz. Én nem. De a pletykák gonoszak, és némberek bármelyik bokorban leskelődhetnek.
- Megláttak minket?! - sikoltott fel ijedten a lány, és Aijoku épphogy csak betudta tapasztani a lány száját, mielőtt az tovább visítozott volna. Jamaneko egy ideig ijedten kapálódzott, majd amikor rájött, hogy ezzel nem megy semmire, megadóan elernyesztette magát. A tekintetében viszont dühös szikrák táncoltak.
- Két választása van kisaszony. Vagy bízik bennem, és a segítségemmel, vagy épp önerőből feljebb mászik addig, amíg a lombkorona el nem takarja, vagy beleugrik a vízbe. Tanácsolom, előtte mély levegőt vegyen.
A Bujaság megvárta, amíg a lány tekintetében az megértés fénye fel nem csillan, és ekkor elengedte.
- Mászok - suttogta Jamaneko.
- Tegye azt. Mondanám, hogy hölgyeké az elsőbbség, de csoda, hogy egyáltalán idáig feljutott ebben a ruhában...
És ekkor a Hyuuga lány is meghallotta a küzeledő emberek beszédét, nevetését.
- Nem fog sikerülni... - suttogta.
Életében először komolyan megijedt. De úgy néz ki, nem volt mitől félnie. Nem kis meglepetésére, Aishiteru teljhesen váratlanul ölbe kapta - már ha Aishiteru valóban a neve! És pár ügyes ugrással egyre feljebb és feljebb juttatta Őket. Ő pedig, tehetetlenül kapaszkodott. Mindig igyekeztt maga irányítani az életét, a döntéseit, a cselekedeit. Most pedig tehetetlenül lóg egy vadidegen karjaiban, akiről nagyon jól tudja, milyen... Neki pedig mindezt csöndben kell tűrnie. Még nagyobb levegőt sem szabad vennie. Nem adhat hangot az ijedtségének, vagy a meglepődöttségének. Ráharapott az ajkaira, és csödnben figyelte, ahogy a bokrok sűrűjéből előbukkant három falusi asszony, kezükben kosárkákkal. Bizonyára bogyókat akarnak gyűjteni az erdőben és környékén...
- Köszönöm - suttogta olyan halkan Jamaneko ahogy csak tudta. Sosem érezte még, hogy valakinek hálásnak kéne lennie. Ha egyszer mégis megtapasztalja ezt az érzelmet, akkor az alanya ennek bizonyára Uchiha Aishiteru lesz. S most nem gondolkozott el azon, hogy a férfit valóban így hívják-e, vagy nem, vagy, hogy kicsoda, micsoda. Csöndesen vette a levegőt, miközben nekisimult a férfi erős mellkasának, és a karjai szorosan ráfonódtak a másik nyakára.
Bolondul fog hallatszódni, de kivételesen boldog volt. Történt vele valami nem szokványos. valami különleges, érdekes...
Legszívesebben felnevetett volna.
...
- Jól szórakoztál délután? - érdeklődött a Harag, miközben a szobába belépő öccse felé fordult.
- Remekül. Bár nem a szokványos módon - felelte erre vigyorogva a kissebb, és lerogyott a koszlott, nyűtt, ágynak nevezett valamire. Amit kellemes fekhelynek a legnagyobb jóindulattal sem mondott volna egyébként. - De miért érdekel?
~ Mert az a lány másabb mint az összes többi, mert vonz valami érthetetlen módon...
És ahogy Aijoku felnézett Akogare szemébe, ijedten hátrált meg, simult neki a falnak teljes testtel. A szemei csalják meg őt ilyen galád módon, vagy a bátyja tekintetében valóban az övéhez hasonlatos lángok táncoltak?!
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó