|
Part 1
Aijoku mosolyogva ült a hegy egyik szirtjén. Nem tudta egészen pontosan, hogy hol van. Valahol az Isten háta mögött. Feltehetőleg szó szerint. Csillogó szemekkel figyelte, a hegy lábánál elterülő aprócska falu lakóinak jövését, menését. Mennyi ember, mennyi érzelem, és milliónyi lehetőség. Játékok, az ő játékai. Ma még csak egy vágykép de holnap már.... Megengedett magának egy gúnykacajt. Azok ott lent, még nem is tudják, hogy a bujaság maga, fogja őket meglátogatni. Személyesen.
Morogva igazította meg magán a testére csavarodó durva köpenyt. Csak reménykedni tudott abban, hogy az emberiség későbbre kitalál magának valami kényelmesebb viseletet. Vagy ha más nem,majd finoman ösztönzi őket arra, hogy tegyenek az ügy érdekében valamit.
Mélyet sóhajtott, és elengedte az álcáját, ami egészen eddig rajta volt, ami mindig rajta van. Igen, még a többiek előtt is. Az egyetlen aki ismeri a valódi arcát az a bátyja, akit nem nevezhet bátyjának, mert túl nagy feltűnést keltenének...
Az ez eddig szőke, leginkább folyékony aranyra emlékeztető haja, sötét lett. Sötétebb mint maga a minden elnyelő káosz feketesége. A napbarnítottnak rémlett bőre hófehérrá vált, varázslatos módon. Simának tetszett, és olyanképp tökéletesnek, mint a legszebb porcelánok, a legfényesebbre csiszolt márvány oszlopok. Éjkék szemei pedig egyre világosabbá lettek, már-már ijesztő módon, hogy végül megállapodjanak a leghaloványabb kék árnyalatnál. Pont ilyen színű szokott lenni az ég, amikor derült, és nincs rajta egyetlen felhő sem. Világos, és mégis... A tekintete legmélyén viszont, még mindig ott táncoltak azok a bizonyos lángok, amik megkülömböztették őt mindenki mástól. A bátyjának is lángolt a szeme, de az a tűz teljesen más volt.
Azok a harag lángjai voltak, hűvösek, gyilkosak, ijesztőek.
Pont az ellentétei az övének. Ő maga volt a forró kéjvágy, a szeretők szikrázó ölelése, a múló boldog gyönyör, amikor a világodon kívül lebegsz. A kísértés, a lángolás, a szórakozás, a könnyed, felelőtlen éjszakák ígérete, a csábítás olyan foka, aminek a cölibátust esküdő papok, az apácák, de még csak a pápa sem tudott volna ellenállni. Csak egy apró pillantást kell vetni, azokba a túlfűtött szemekbe, és az ember örökké a rabja marad.
- Készen állsz? - kérdezte a háta mögött váratlanul egy jéghideg, számára mégis kellems hang.
Aijoku mosolyogva fordult meg, és nézett a bátyja szemébe.
- Természetesen Aniki. Csak nézelődtem egy kicsit. Érdekes lesz, itt, az emberek között. - csak úgy fecsegett.
Tudta, hogy a másik nem igazán figyel a mondandójára, és azt is pontosan érzékelte, hogy annak csúnya következményei lesznek, ha nem áll fel pillanatokon belül, és nem indulnak el lefelé. Bár, ha valaki, akkor ő elmondhatja magáról, hogy Akogare, a harag, sosem bántaná. Úgy igazán végzetesen...
- Aniki, szerinted nem lesz baj abból, hogy önmagunk teljességében térünk az emberek közé? - kérdezte, közben felpattant a helyéről.
Akogare megvonta a válát.
- A vörös szem kiüt kicsit a tömegből, nem gondolod? - kérdezte türelmesen, de belül már forrt a dühtől. A bátyja olyan értetlen, és annyira érzéketlen tud lenni, ha az emberekről van szó. Könnyelműen dönt az életek felett, úgy rendelkezik, ahogy épp kedve tartja, és végig sem gondolja az egészet...
- Ne legyél dühös. - sóhajtott fel az idősebb. - Az az én dolgom. Ne lopd el a munkám.
- Hn. - érkezett az egyébként Akogarére jellemző válasz Aijoku szájából.
A bátyja erre felkuncogott.
- Gyerünk, gúnyolj ki, és tiporj két lábbal az önbecsülésemben - jelentette ki színpadiasan.
Halk, gunyoros nevetés volt az előadására a válasz.
- Most már mehetünk?
Aijoku megengedett magának egy lekezelő mosolyt a bátyja felé, majd egyetlen gyors mozdulattal átlendült a szikla párkány fölött, a semmibe. Három ugrásból leért a hegyről. Szerette az efajta száguldást, és még inkább évezte azt az érzést, hogy semmi, de semmi baja nem eshet, egy-egy ilyen alkalom után. Szánta az embereket, mert sosem érezhetik meg, milyen jó repülni, milyen édes érzés, amikor a hajukba belekap a lég, és az egész testük belefeszül a semmi minden színű érzésébe.
Akogare egy pillanat múlva landolt, közvetlenül a háta mögött, forró lehellete birizgálta a nyakát. Vészesen közel voltak egymáshoz ahhoz képest, hogy elvileg, csak testvérek.
Lassan ráérősen sétálltak be a faluba, és nem szóltak közben, egyetlen aprócska szót sem. Átlagos falu. Templom, azzal szemben kocsma. A kettő között piactér, ezek köré építve mocskos parasztházak, a hozzájuk tartozó műhelyekkel, istálókkal.Illetve egy, ami valamivel jobban kiemelkedett a tömegből. Bizonyára az volt a falu bírának, vagy a helyi adó behajtó nemes féleségnek a háza.
- Mit szólnál, ha itt vennénk egy birtokot? - kérdezte halkan, nagyon halkan Akogare, úgy, hogy csak az öccse hallja, senki más ne, aki elmegy mellettük. - Kényelmes, és nyugodt, egy-egy hosszabb utazás után nyugodtan visszajöhet ide az ember lazítani.
- Pár száz év után már feltűnőek leszünk. - felelte Aijoku egy pajzán mosoly kíséretében, közben a szembe jövő embereket méregette, azzal a bizonyos tekintetével.
- Tszcs. Még meg sem érkeztünk, te meg már valami fehérszemély után nézel magadnak. - sziszegte megvetően az idősebb.
- Lehet, akár fiú is. - nézett erre fel rá az öccse vigyorogva. - Tudod, hogy az ilyen apróságok terén, nem vagyok válogatós.
Csak egy szisszenés érkezett válaszként. Az út hátralévő részén, amíg nem értek el a fogadóig, mind a ketten halgattak.
- Parancsolnak valamit? - libbent egyből eléjük a kocsmáros.
Talán ő volt a falu egyetlen embere, akit nem érdekelt, hogy ők ketten idegenek. Sőt! Talán még örült is nekik, hiszen aki megteheti azt a luxust, hogy utazik a vakvilágban, úri kénye, kedve szerint, annak igazán több pénze lehet, mint pár mocskos, helyi parasztnak, akik épphogy csak megtudnak élni a kevés kis vagyonukból. Amúgy igen-igen ellenszenves ember volt. Kövér, zsíros, a kor minden mocskával, nyűgével, bajával terhelve. Fájdalom hasogatta a hátát, nem tudott rendesen lehajolni. Ugráltatta hát maga helyett 4 fiát előszeretettel. Fogai szinte már nem is maradtak, az idő vad viharában, ruhájának talán valaha volt valami színe, de mostanra meghatározhatatlan árnyalatot vett fel, féluton a szürke, és a barna között. Tenyere piszkos volt. Egy ember öltő kosza ragadt meg rajta.
- Adj szállást. Meg valami ételt, esetleg italt is. Jól megleszel fizetve érte. - vettete oda hanyag módon Akogare.
Hiszen számukra olyan apróságok, mint a pénz, nem volt gond. Az öccse megrebegteti a szempilláit, és ez a fickó már el is felejti, hogy ők valaha tartoztak valamivel. Gonosz kis mosoly jelent meg a szája sarkában, vörös szemei élesen villantak a krimó félhomályában.
Néma csönd állt be. Most már nem csak gyanús alakok voltak. Ellenszenves, és gyanús alakok is.
- A...Aho...Ahogy a..azzz...úr... pa...para...parancsolja. - nyöszörögte ijedten az előttük álló férfi, és olyan gyorsan futott, ahogy eddig soha életében nem.
Akogare könnyedén leült az egyik közeli asztalhoz, és intett az öccsének, hogy kövesse. Aijoku, tudva, hogy minden szem rászegeződik, olyan kecsesen ült le, ami egy ember számára egy életnyi tanulás után is lehetetlen lenne, és hátra dobta a csuklyáját.
Több oldalról is különös, nyögés, nyöszörgés féléket hallattak az emberek. Minden egyes számpár a Bujaságra szegeződött, ahogy hátra rázta a haját, majd egy elbűvölő, még is lenéző pillantással körbe veszi a környezetükben ülőket. Őszintén szólva, nem volt megelégedve a látottakkal. Bár volt köztük egy-két egészen csinos arcocska is. A bátyja megvetően morrant rá.
- Tűrtőztesd magad - sziszegte oda.
- Nem csináltam még semmit - válaszolt rá, szinte egyből.
- Már is rád van kanosodva a fél pasas társoság, a nők pedig rólad fognak olyanokat álmodni, amiket az életében még sosem mertek megtenni.
- Oh, ezt egyébként is megtennék...
A kocsmáros melléjük lépett, és letett eléjük valami kása féleséget, némi kenyeret, és sajtot.
- Hús van? - kérdezte unottan Akogare, miután szemrevételezte az előtte heverő "kínálatot"
- V..Va...Van. Mé...Mél..Méltós...ág... Méltóságos u...uram! - nyögte ki nagy nehezen a fogadós, egyre jobban rettegve a még mindig csuklyás férfitől. Volt benne valami, amitől teljesen kirázta a hideg. Megfagytak a csontjai, és akaratlanul is összekoccantak a fogai. Egész testében reszketett. Óvatosan közelebb csusszant a másik, immár csuklyátlan alakhoz. Az a fiú olyan szép volt. Bizonyára nemesi gyermek, vagy egy átkozott mágus, hogy ilyen szép, és tiszta. Nem saccolta többnek a kölyköt a legfiatalabb lányánál, aki most lépett a nagykorúságba. Most lett tizenhat, de az ő alakja már rég tönkre ment. Nehéz is lesz neki valamire való férjet találni, főleg, hogy ilyen kevesen laknak itt. Viszont ez a fiú! Szebb volt minden földi teremtménynél, akit eddig látott.
Hosszasan, fürkészve vizsgálgatta Aijoku arcát, aki ezen, magában, nagyon mosolygott. Végül felöltötte a legártatlanabb arckifejezését, és viszonozta a bámész pillantást. A fogadós ereiben megfagyott vér, egyből elindult, sőt immár lüktetve követelődzött, hogy boruljon térde ezelőtt az angyal előtt, és szeresse, amíg nincs vége a világnak!
~ Istenem irgalmazz, mikre gondlok. Hiszen ő férfi! Vagy, még inkább fiú. Ó én jóságos Uram, itt valami huncuttság vana dologban, én még soha nem... ~
Aijoku mosolyogva hallgatta az együgyű ember gondolatait. Ha az tudná, hogy itt körbe, mindenkinek ugyanezen jár az agya...
~ Irgalmazzál Atyám, még ma elmegyek a paphoz gyónni! ~
Halkan felkacagott.
Olyannak, mint Akogare, ez a nevetés olyan volt, mint bármely más, hétköznapi nevetés. De egy ember számára, ez volt a tökéletes hang. Nem túl magas, és nem túl mély. Nem zengett, de nem is csilingelt, mégis az egész légteret betöltötte, felforrósítva a levegőt, kiélezve az érzékeiket, megsímogatva őket kívül, belül, a lelkük legmélyén is. Ahogy elhalt a nevetés olyan mélységű csönd zuhant az egész épületre, amilyen a falu történelmében még sosem. A legtöbben kapkodták a levegőt, mintha most merültek volna fel a víz alól, és kishíján belefulladtak volna az habzó kékségbe. Igen, a hívogató, lágy örvénybe...
- Hozná végre, amit kértem? - kérdezte mélységes mély hangján Akogare, megtörve ezzel a bűvkört, amit az öccse teremtett. S bár nem vallotta be, de remekül szórakozott az előadáson. Élvezettel nézte, ahogy ezek itt körülötte, mind gyengék. Nem tudnak ellenállni a saját, ostoba testi vágyaiknak, s még csak titkolni sem tudják azokat.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
Szia mimi!
Többek között a kuszasága miatt is lesz újra írva :) Bár, ez a fejezet, meg maga ez az előtörténet színtisztán Rika érdeme. Ő mondta nekem, hogy kell egy biztos alap, amire felépíthatem a történetet <3