|
Part 2
Minden akkor kezdődött. Hát persze. Már megint minden vele kezdődött. Mint a legtöbb történetben. Valaki szerelmbe esik... És jönnek a kalandok. Reménytelen e az ő szerelme, vagy viszonzásra talál? Hogyan mondja el a másiknak? Miképpen fogalmazhatná meg az érzéseit? Ő, Aijoku, a Bujaság, ezer és egy ilyen történetnek volt szemtanúja, hiszen ő írta valmenyitt. Ő lobbantotta lángra a szíveket, és ő oltotta el ezeket a tüzeket végleg. De persze mindennek ára van. Abban a pillanatban, hogy egy pár összejön, egy másiknak szakítania kell. Ahogy egy páros csókot vált, egy másiknak párosból valakinek el kell tolnia magától a partnerét. S ahogy egy-egy pár megtapasztalja a testi gyönyöröket, egy másiknak meg kell csalnia életük értelmét.
S így, annak is ára volt, hogy ő maga szerelemre lobbant az emberek iránt. Úgy szerette nézni, azokat az apró kis nyüzsgő lényeket, ahogy sodródva a nagyobb erők álltal küzdenek, gondolataik, stílusuk van, és mindegyikük más és más. Mégis össze illenek.
Egészen közelről meg akarta őket figyelni. A szemébe akart nézni egy szerelmes embernek, s látni akarta, ahogy az ő tekintetének lángjai visszatükröződnek abban a szempárban. Így olyat tett, amit nem lett volna szabad megtennie. Lement az emberek közé, mint ember. Mint valaki, aki olyan mint ők.
Végigsuhant a tájakon, kacagva figyelte az élet megannyi apró örömét, szomorúságát, a varázslatot, ami mindent körülölel. Lába nyomán románcok bontakoztak ki, örök, s múlhatatlan szerelmek éledtek fel, házasságok lettek megtörve, fogadalmak lettek végleg elfelejtve. Neki pedig lassan rá kellett döbbenie, hogy bármennyire is elő tudja idézni ezeket az érzéseket, fogalma sincs arról, hogy mindez milyen lehet. Nem tudja, milyen a szeretők forró ölelése, milyen édes tud lenni egy csók, ha attól a bizonyos embertől kapod. Igazából semmit sem tudott. Csak hatalom volt a kezében, s játszott a bábjaival a színházban. De ő ennél többet akart. Talán ez volt az indok, ami lehajtotta őt a földre, és ami miatt nem kívánt visszatérni a fellegek közé. A földön akart járni, két lábbal.
A testi gyönyöröknek élt. A múló pillanatoknak. Az apró örömöknek. Az édes perceknek. A nevetésnek. A színes, cukormázas forgatnak. Könnyelmű lett, s lassan már mindenkit kiismert. Átlátott a szíveken, s belehatolt az emberek fejébe. Meghallgatta a legtitkosabb kívánságaikat. Megnézte, milyenek is ők valójában. Mi a mozgató rugója a cselekedeteiknek. S egyre jobban szerette őket. Valamennyit.
Ezzel pedig beléptünk a szerelem századába. Vagy legalábbis a vágy századába. Hirtelen, mintha mindeddig aludtak volna az emberek, kipattant a szemük, élvezni, és valóban lni akarták az életük. Ez lett az a korszak, amikor is a hős lovagok leborultak szívük hölgye lába elé, játszottak egy szépségesen szép dalt tele megbúvó buja utalásokkal. Messziről imádták azt a hölgyet, az elérhetetlent. Aztán pedig eltették a lantot, s a szebbik modorukat, durván rácsaptak a szolgálólány seggére, majd este, bortól mámorosan felvitték őket a szállásukra, hogy megtegyék azokkal a leányokkal mindazt, amit az úri hölgyekkel nem lehet csak úgy.
Az egyensúly pedig felbomlani látszott.
Így hát jött Akogare.
Tudni illik, ők ketten Akogare és Aijoku, kicsit más lapra tartoztak, mint a többiek. Persze, együtt voltak a 7 főbűn. A világ nem létezett nélkülük. De ha nem lett volna a Bujaság, vagy nem lett volna a Harag, az egyensúly felbomlott volna. Egyszer már majdnem megtörtént. Valamikor nagyon-nagyon régen, amikor az első emberek először kaptak hajba, először fogadtak vérbosszút, s először gyűlöltek igazán... Amikor megszületett az igazi Harag. Akogare. Az ő születésének pillanatban - bár arra már igazán senki sem elékezhet - a föld elsötétült, s kifakult. Megkezdődötek az első háborúk, s megtapasztalhatták az emberek milyen az, amikor átlépsz egy hullán, s nem érzel közben semmit. Se sajnálatot, se szégyent, se fájdalmat. És amikor már elviselhetetlenné vált ez a fájta dühödt lángolás, megérkezett a tökéletes ellentéte, ami mégsem volt igazán az ellentéte.
Egy halovány kis szikra, amiből pillanatok alatt tűzóceán emelkedhet. Ő volt Aijoku. A Bujaság. A vágy. A szerelm. A kéj. A gyönyör. A megszerzés öröme, és az elvesztés fájdalma.
"Én a Vágy Lángja vagyok. Ami mindennél nagyobb"
Az egyensúly pedig helyre állt abban a pillanatban. Akogakre és Aijoku pedig egymásra néztek.Olyannyira hasonlítottak egymásra, és még is... Olyan mások voltak.
- Min töröd a fejed nii-san?!
Akogare felkacagott. Hallani egymás gondolatait, érezni egymás érzéseit. Tudni a másik minden egyes kis rezdüléséről. Ez már réges rég túllépte a testvéri kapcsolat határait, ezt mind a ketten nagyon jól tudták. De hát, ez nem érdekel senkit. Csak az Isten a megmondhatója, hogy ő és Aijoku milyen viszonyban vannak valójában. Őt meg jelenleg fontosabb dolgok foglalják le ennél.
A gondolatmenetét ezen a ponton megszakította egy türelmetlen kéz, ami épp a felsőjét cibálta le róla. Akogare felnevetett, és az öccse segítségére sietett. Ledobta magáról a fölösleges ruhadarabot, majd nekiállt a másikat is kibújtatni a ruháiból. Ha őszintének kéne lennie, tetszett neki, hogy az emberek ránevelték arra az öccsét, hogy bátran lépjen a tettek mezejére... De nem kell őszintének lennie, vagy legalább is nem kell mindezt kimondania. Akinek fontos tudnia, az úgy is megtudja...
Ha emberek lettek volna, bizonyára kócosan, gyűrött ruhával, karikákkal a szemeik alatt mentek volna le, és Aijoku ráadásként erősen sántított volna. Mi sem ékesebb bizonyítéka annak, hogy nem emberek.
Akogare a megszokott hűvös hangján rendelt, a kocsmáros pedig olyan gyorsan szedte azt a hájas fenekét, hogy a Bujaságnak akaratlanul is nevethetnékje támadt... Akár csak az előző nap, a krimóban lévők mindegyike ledermedt, és tekintetüket a nevető angyalra szegezték. Minden gondolat, minden értelmes eszme eltűnt a fejükből, és nem számított semmi sem. Jóleső, puha köd ölelte körbe őket, és vitte el a fantáziájukat egy olyan helyre, ahol eddig aligha jártak...
Hyuuga Jamaneko villámgyorsan rohant végig az utcákon, egyenes a fogadó felé. Az apjának elfogyott a szakéja. Ami persze, nem feltétlenül lett volna probléma, de az idősebb Hyuuga viselkedése csak akkor volt tűrhető, ha legalább három pohár ital volt már benne. Egyébként meg borzalmas. Jamaneko nem szerette az apját. Vagy ami még rosszabb, tisztelni sem tisztelte. Ezért kapott is már elégszer mondjuk a férfitól, de egyszerűen képtelen volt hamis mosolyt erőltetni az arcára, és kedvesen előadni amgát, amikor arról volt szó, hogy a férfi épp agyonveri pár szolgáját "csak!" jellegű indokokkal. Néha azt kívánta a lány bár meg sem született volna. Bár ne ebbe a családba született volna. Az se érdekelné, ha kint kéne robotolnia a földeken, az se, ha hamar tönkre menne a bőre, és ő maga, a kemény munkától. Az se, ha nem ahhoz adnák hozzá, akihez ő akar hozzá menni. Elvégre ez így valószínű.
De persze szerette azért az életét.
Szerette, hogy mindannak ellenére, hogy nő, megtanulhatott olvasni, és írni. Szerette, hogy van annyi pénzük, hogy neki saját lova legyen, akivel nap mint nap kilovagolhat. Szerette a szép ruháit, a drága parfümeit, az ékszereit.
Nem szerette viszont, hogy ezek miatt a dolgok maitt senki sem áll vele szóba. Az ő családjuk volt a leggazdagabb a faluban. Mindenki tisztelte őket. Megbecsülés övezte a nevüket. De kinek kell mindez, ha így az embernek sosem lesz egyetlen igazi barátja sem?
A kocsma ajtaját cseppet sem úri hölgyhöz méltóan nyitotta ki. A vastag, durva faajtó teljes erővel nekicsapódott a falnak.
És ezzel Aijoku varázsa megtört.
Mindenki meglepetten, félig még mindig kómásan nézett az ajtó felé.
Hyugga Jamaneko megpróbálta rendezni a légzését, közben végigsétált az asztalok között, egyenesen a pulthoz. Álltalában ilyenkor utána füttyögnek. Páran talán még megjegyzéseket is tesznek neki. Most viszont mindez nem történt meg. Néma csönd volt a kocsmában. Jamaneko zavartan sandított hátra.
És akkor meglátta őket.
Két idegent. Mind a kettejükön az utazóktól megszokott durva ruha volt, ám az arcuk, a tartásuk, és a kisugárzásuk nem arról tanúskodott, hogy ők holmi kuruzslók, vagy koldusok lennének. Inkább... Uralkodók.
Először alaposabban szemügyre vette a mgasabbikat, aki valamivel idősebbnek is tűnt a másiknak. Hosszú fényes, éjfekete haj, ami kócosan omlott alá a vállára. Halovány gyöngyházszínű bőr és...
Az idegen felé fordult, ránézett. Egyenesen bele a szemeibe...
A lány aki alig pár perce érkezett, ijedten hátrált közelebb a pulthoz. A szemei tágranyíltak a meglepődéstől.
~ Gratulálok nii-san. Halálra ijesztetted a lányt ~ sóhajtott fel magában a Bujaság. Közben ő is szemrevételezte a hölgyikét. Az első pillanattól kezdve sejtette, úrihölggyel van dolguk, és ahogy folytatta a másik elemzését, egyre inkább ezen a véleményen volt. Súllyos bársonyköpeny nyomta a lány vállát, arany szegéllyel, ami alól kilógott a vérvörös sárkány mintás kimonójának a szegélye... De Aijoku ennél is többet akart tudni, belenézett a lány fejébe. Kutatott az emlékei között, és a legnagyobb meglepetésére, nem talált semmit.
Se szerelmet.
Se igazi barátokat.
Se egy csöppnyi szeretetet.
És ahogy felnézett Jamaneko szemeibe - mert ugyebár így hívták a lányt - az éjkék szemek mindenttudóan csillantak rá vissza. Aijoku elmosolyodott. Nem az ártatlan mosolyával, nem a szívdöglesztővel, és nem hódítóval. Hanem a ravasz, kihívó, sejtelmes kis molyosával.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
Tök jó hogy a múltat is így kidolgozzátok hogy tényleg minden megértsünk. Amúgy meg nagyon nagyon imádom ezt, és a 7 fő bűnt is, tényleg valami állati jók a fejezetek.