|
Ennyit ér a szemem by: Miro333
Eredeti cím: The prize of my eyes
Szerző: Miro333
Eredeti nyelv: angol
Itachi megsérült. A nagy Uchiha Itachi megsérült. Az a bizonyos Itachi, aki különös kegyetlenséggel kiírtotta az egész klánját, aki senkinek sem kegyelmez, és akinek olyan rideg a jelleme.
Ráadásul nem is akárhol sérült meg. A nagy Uchiha Itachi a szeménél sérült meg. Jelenleg nem lát semmit.
Hála az égnek az Akatsukinak vannak "kedves" barátai, akik némi zsarolás után, hajlandóak voltak megvizsgálni az Uchihát.
- Nem olyan komoly mint amilyennek látszik - fordult szerencsétlen reszkető medi ninja Pein felé.
Az Uchiha rosszallóan felmorrant.
- Csak, ideiglenes, pár hét és meggyógyul magától - folytatta ijedten a gyógyító.
- Pontosan mennyi? - pattant fel idegesen Itachi, hangja fenyegető volt, talán látni nem látott, de pontosan hallotta a medi ninja ijedt lélegzetvételeit.
- Nem tudom, ha jól gondolom, maximum két hét...
- Na és mi van ha nem gondolja jól? - vetette közbe Pein
A medi-ninja erre hallgatott. Ebből mindkét Akatsuki tag a legrosszabbra következtetett.
- Fokozatosan fogja visszenyerni a látását, először csak a fénykülömbséget fogja érzékelni aztán...
- Ha egyáltalán visszanyerem!
Azzal Itachi kivágtatott a szobából. Ahhoz képest, hogy nem látott, meglehetősen jól emlékezett arra, merre van az ajtó, mivel nem ment neki sem az ajtófélfának, sem bármi másnak.
Kint ott várakozott az Akatsuki teljes létszámban.
Pár perc múlva Pein is kilépett az ajtón. Arca gondterhelt volt. Gondolatba már azzal foglalkozott, hogyan tudná átszervezni úgy a csapatokat, hogy ne okozzon túl nagy káoszt, de Itachi mellett is legyen valaki.
Akartalnaul is eszébe jutottak az orvos szavai.
" Pihennie sokat, és el kéne terelni a figyelmét valahogy arról, hogy khm... mi is történt. Nyugodt helyre kéne mennie, ahol kevés a zaj, és az ember. Talán kaphatna egy kísérőt, hogy biztosan ne legyen semmi baj. Sajnos, ha nagyon beleéli magát abba, hogy soha többé nem fog látni, akkor lehet, hogy tényleg megtörténik."
"Méghogy nyugalom" morogta csak úgy magának a főnök. " Azt én is szeretnék."
Tekintete ide-oda cikázott a tagok között. Valahogy meg kell oldania ezt a helyzetet. Minél kevesebb vérfürdővel, és ember áldozattal. Tehát kell valaki, akivel Itachi eddig is lenézően, agresszívan viselkedett, mert azt nem lepné meg a férfi fokozott agresszivitása. Meg ugyebár, az tudja is tűrni ugyanazt, amit eddig rámért a sors. Ugyanakkor, olyna kéne, aki nem használja ki a helyzetet. Szinte lehetetlen kívánság volt, hacsak nem...
- Deidara!
- Igen? Hm? - nézett fel a szőke
- Szeretném, ha cserélnél Kisaméval
- Tessék? - pattant fel erre mindenki. Itachi meglepetten fordult arra, amerre Peint sejtette. Arcára ugyan nem ütköztek ki az érzelmei, ő mégis roppant kínosan érezte magát. Semmiben sem lehet biztos, úgy, hogy nem lát!
- Tudom, hogy meglepő, de biztos vagyok benne Deidara, hogy te alkalmas felügyelet lennél Itachi mellé, ráadásul te magad panaszkodtál, hogy az utolsó küldetésen nagyon elfáradtál, és nem volt időd pihenni, nem igaz? - kérdezte nyájasan Pein.
Deidara tétován bólintott. Agyában egyre hevesebben váltakoztak a szánalmasabbnál, szánalmasabb érvek, hogy miért ne ő legyen az, aki az Uchiha ... khm, bébiszittere lesz?
- De hisz, Kisame no Danna sokkal jobban ismeri Itachi-sant! Hm! - tiltakozott óvatosan.
- Igen, de Kisamére feltétlenül szükség van. Ő a másik aki eddig kergette Kyuubit. Csak azért mert Itachi megsérült nem fogjuk abbahagyni a bijuu-k gyűjtését.
Itachi magában fanyarul elmosolyodott. Hát persze, az élet nem állhat meg.
- És... - kezdett volna egy újabb kérdésbe Deidara, de Pein a szavába vágott.
- Ide figyelj Deidara, ez parancs!
A főnök hangja keményen csengett.
- Értettem - bólintott komoran Deidara. Legszívesebben felrobbantotta volna a díszes társoságot. Na jó, kivéve Sasori no Dannát. Meg talán Konant. De a többiek rút halállal halnának meg! Elégnének itt...
- Kisame, légyszives szedd össze Itachi cuccait
- Igen főnök, de...
- Csak semmi de! Ugye, nem képzelitek, hogy Itachi és Deidara itt maradnak a főhadiszálláson?!
Erre a mondatra mindenki arcára kiült a döbbenet.
Temészetesen úgy képzelték, hogy a két férfi marad a főhadiszálláson.
- Ott folyamatosan zaj van, és az orvos szerint Itachinak pihenésre van szüksége. Deidara...
- Igen?! Hm..
- A te feladatod, hogy keress egy olyan helyet, ahol nyugton lehettek.
Itachinak ebben a pillanatban betelt a pohár. Jó, nem Kisame segít neki, mert ő tovább üldözi a Kyuubi kölyköt. Oké, legyen Deidara mert ő amúgy sem tudna igazán segíteni. De mi az, hogy elmenjenek a főhadiszállásról, ráadásul egy olyan helyre, amit az a szőke hülyegyerek választ ki?!
- Ezt nem gondolhatod komolyan - susogta csendesen. Hangjából nem érződött ki sem a düh, sem a felháborodás.
- Teljesen komolyan gondolom, Deidara, van ötleted? - kérdezte Pein, közben szigorú tekintettel nézett a szőkére.
- Hát hmm, talán az a ház ahol régebben laktam, amíg terroristaként dolgoztam - mondta bizonytalanul.
- Az kitűnő lesz! Zetsu!
- Igen főnök?
- Még ma elmész, és felderíted a terepet!
- Most?
- Most!
Zetsu eltűnt. Egy pillanatra néma csend borult a kórház folyosójára. Deidara kétségbeesetten nézett Sasorira, a férfi viszont teljesen nyugodtan viszonozta a szőke tekintetét. Kisame a fogát csikorgatta. Nem igazán kedvelte Sasorit, noha bizonyos értelemben hasonló jellemek voltak. Mindketten szerettek játszani az áldozattal mielőtt végleg búcsút mond, és mindketten utáltak várakozni.
- Kisame!
A kékbőrű dühösen fordult Pein felé.
- Igen?
- Te is indulj!
Kisame egy pillanatig tétovázott, majd rájött, hogy a társa cuccaiért. Kelletlenül bólintott, majd elindult.
Deidara egyre kétségbeesetten ráncolta a homlokát, és nem, nem nézett Itachira, noha tudta, hogy a férfi, most nem láthatja az arcát, most nem kínozhatja a sharinganjával. Itachi szemei csukva voltak. Jelenleg nem is tudta volna kinyitni őket.
Nem tudta elképzelni, hogy ő és az, az.. a hülye, egoista, bunkó alak valaha is normálisan tudjon kommunikálni.
Azt meg, hogy együtt töltsenek, kettesben (!!!) csomó időt, azt meg végképp nem.
Itachi hasonló dolgokon gondolkozott. De ahogy egyre jobban végig gondolta a helyzetét, egyre jobban elkeseredett. Az Akatsuki bázison legalább már kiismerte magát... De egy teljesen új helyen! Arra az idióta hiperaktív szőkére kell majd hagyatkoznia mindenben.
- Nem lesz ez így jó - morogta olyan halkan, hogy senki se hallja - sehogy sem lesz ez így jó.
Egy nappal később
Deidara elégedeten nézett körbe. Sikerült úgy, ahogy kitakarítania a házat, és ha minden jól megy, akkor még vásárolni is eltud menni, hogy csinálhasson valami rendes vacsorát magának. Na meg persze Itachinak.
A szőke ninja elindult be a vendégének kijelölt szobába. Az Uchiha ott feküdt az ágyon és nem mozdult.
- Elmegyek vásárolni. Hm.
- Hn - felelte nagyon mélyértelműen Itachi.
Nem értette, hogy a szőke mit pattog itt neki. Menjen! Kit érdekel? Őt aztán egyáltalán nem. Van neki elég baja a nélkül is, hogy Deidara itt fecsegne össze-vissza. Annyi életkedve sem volt, mint bojtnak a papucson. Mit tud ő csinálni így, vak emberként?! Aludni. Álmodozni. Képzelődni. Talán ezekhez nem kell egyedül segítség. Enni és inni sem tud segítség nélkül. Teljesen alapvető dolgokat nem tud megcsinálni!
Itachi meg soha az életben nem érezte magát ilyen tehetetlennek. Ez dühítette.
Egy igazi Uchiha nem tehetetlen! Aki tehetetlen, az gyenge, és ő egyáltalán nem az!
Deidara hamar visszaért a vásárlásból. Nem igazán tudta mit szeret az Uchiha. Abban volt biztos, hogy Konohában van egy remek ramenes, bár ezt is csak onnan tudta, hogy Kisame mesélt róla.
Tehát a szőke csinált egy adag rament. Bevitte Itachihoz. A férfi szemmel láthatólag még mindig nem mozdult meg.
Halkan felsóhajtott, és letette a tálcát az éjjeliszekrényre. Próbálkozott azzal, hogy mondjon valami kedveset a másiknak, de nem igazán sikerült, így végül csak a tényekre hagyatkozott.
Amikor visszament két órával később a ramen még mindig ott állt az éjjeliszekrényen.
Már épp megakarta volna kérdezni, hogy nem ízlett-e az Uchihának az étel, és akkor miért nem kért másikat, amikor rájött, hogy Itachi hozzá sem nyúlt a ramenhez.
Fejcsóválva vitte ki a tálcát a kihült ennvialóval.
Napokig ment ez így. Deidara néha bement, néha ételt és italt is vitt magával. Próbált beszélni az Uchihával, de az nem szólt egy szót sem. Csak feküdt az ágyon, és nem csinált semmit. Próbálta felbosszantani, piszkálta, persze csak óvatosan, és a kényes témákat, mint a család, vagy a másik látása nem említett. Itachi ezekre sem reagált semmit.
Végül Deidarának elege lett. Negyedik napja voltak itt. Négy napja fekszik az, az idióta Uchiha, és nem csinál semmit. Még csak meg sem próbál tenni bármit is! Dühösen csörtetett be a szobába.
- Nah most ide figyelj te idióta! - fakadt ki, talán magát is meglepte, de hangja azon túl, hogy dühösnek, kétségbeesettnek is rémlett - megmozdulsz, és csinálsz is végre valamit! Már azt sem bánom, ha leordítod a hajamat, ha piszkálod a művészetemet. Csinálj már valamit a rohadt életbe! Így nem érsz el semmit! Ha eszel és ha mozogsz gyorsabban gyógyulsz és gyorsabban telik az idő! Nem lehetsz ennyire...
- Mióta fekszem itt? - kérdezte rekedtes hangon Itachi.
Deidara szemei kikerekedtek. Az Uchiha sosem volt híres az életkedvéről, mert nem igazán volt neki. De a hangja. A hang amit most hallott, az élettelen volt. Nem volt benne semmi. Még a szokásos gúnyos, lenéző, hűvös hangsúlly sem.
A szőke nehezen vallotta be magának, de megijedt. Megijedt ettől a hangtól.
- A francba is már - azzal gyors léptekkel odavágtatott az ágyhoz,és meglehetősen agresszíven segítette talpra az Uchihát. Itachi nem tiltakozott. Nem akart tiltakozni. Nem akart ő semmit sem.
Deidara kirángatta magával a konyhába a depressziós társát.
Leültette őt egy székbe. Először hozott egy nagy csésze teát. Egyik kezét Uchiha tarkójára tette, a másikkal odatartotta a csészét a férfi szájához, és próbálta úgy ahogy megitatni. Itachi nem tiltakozott. Mohón nyeldekelte a folyadékot.
Nem is sejtette, hogy ilyen szomjas.
Ahogy ezt végig gondolta rájött. Nem csak szomjas, hanem éhes is!
Deidara puffogva tette le a kiürült csészét. Némán, bár szikrázó tekintettel meredt a sötéthajúra.
Hogy lehet valaki ennyire idióta?!
Dühödten vonult oda az ebédre készített rízsgombócokhoz. Pillanatok alatt púposra szedett egy tányért velük, majd a kezébe fogott egy pácikát, és visszatért a kedvenc Uchihájához.
- Nyisd ki a szád! Hm! - sziszegte mérgesen.
Itachi némán engedelmeskedett. Amikor megérezte az első rízsgombóc ízét a szájában, akaratlanul is elmosolyodott. Régebben ez volt az egyik kedvenc étele. Ráadásul most, hogy ilyen éhes volt igazi mennyei mannának érezte.
A szőke meglepetten nézett a mosolygó társára.
Volt pár dolog amire nem számított. Ez közéjük tartozott.
Deidara nem szólt egy szót sem, csak némán etette az Uchihát. A dühe lassan csillapodott. Végül mosolyogva nézte Itachit. Hát nem mindennapi látvány ahogy egy félig vak Uchiha mosolyogva eszik az ember kezéből. Szinte felkuncogott erre a gondolatra. Tulajdonképp örült neki, hogy a másik nem látja az arcát.
Itachi egyre kellemesebben érezte magát. De a gondolatai akaratlanul is folyamatosan vosszatértek a szőke ninjához, aki jelenleg őt etette.
Ha Deidara helyében lenne, biztos nem lenne olyan kedves. Végülis egészen eddig lenézte a fiút, kigúnyolta őt, folyamatosan piszkálta, és a földbe tiporta valahányszor csak a másik kihívta párbajra.
Ha a szőke helyében lenne, megkeserítené az életét.
Ehelyett mit csinál a szöszi? Eteti, és itatja őt. Kirángatja a melankóliából, próbál vele beszélgetni.
Mintha... Mintha most minden eddigit elfelejtett volna, csak azért mert...
- Azért csinálod mert sajnálsz, igaz? - kérdezte váratlanul.
Deidara összerezzent, majd elmosolyodott. Itachi immár a szokásos hangnemében szólt hozzá.
- Nem, nem azért, hm! - felelte derűsen a szőke.
- Akkor miért?
- Mert ez a feldatom, meg mert ha nem is barátom, akkor a bajtársam vagy. Mégsem hagyhatlak szomjan veszni. Hm!
- Én ellenkező helyzetben nem így viselkednék veled.
- Tudom, és tudod milyen frankón leszarom? Amúgy meg, ha én lennék így, nem hiszem, hogy sok variálás lenne. Valószínűleg Sasori no Danna velem maradt volna, te meg hajkurásznád Kyuubit Kisameval. Hm.
Itachi összeráncolta a homlokát.
Eddig mindig úgy képzelte, hogy Deidara gyerekes, és éretlen. Egy szánalmas kiskölyök, aki csak azért került az Akatsukiba, mert jók a képességei, de valójában ha nem lenne Sasorival egy csapatban, nem érne túl sokat.
Most hirtelen teljesen másképp látta a dolgokat.
Deidara kifejezetten érett. Talán nem mindig mutatja, de az.
Ráadásul, meglehetősen bátor is.
Még ha félig-meddig vak, akkor sem merte volna senki így felrángatni az ágyból.
- Min gondolkodsz ennyire Itachi-san? Hm?- kérdezte halkan Deidara, miközben nekilátott ő is az evésnek.
- Itachi - morrant fel a férfi
- Hm? - értetlenkedett Deidara
- Csak Itachi - felelte valamivel lágyabb hangsúllyal a férfi
- Értem - bólintott tétován a szőke - szóval, min gondolkodsz?
- Csak azon, hogy...
Itachi elhallgatott egy pillanatra. Mégsem mondhatja el a szőkének min gondolkozott valójában!
- Szeretnék fürdeni - nyögte ki végül.
Deidara elkerekedett szemekkel nézett az Uchihára.
Erre eddig nem is gondolt. Ha Itachi fürdeni szeretne akkor neki kell segítenie a másikon! Akkor látni fogja Itachit mesztelenül! Sőt! Lehet, hogy neki kell majd beszappanozni a férfit és...
Ezekre a gondolatokra a szőke olyan mélyvörös színt öltött, ami a világon nincs.
Lassan Itachi is rájött, hogy mit mondott. Szégyen, nem szégyen, de az Uchiha arcára is kiült némi pír.
- Hm. Befejezem az evést, és utána, segítek neked vagy mi a szösz - morogta Deidara.
Neki is feltünt az Uchiha arcán az az enyhe pír, de nem tette szóvá. Főleg mert ő is így érzett.
Mindkét férfi csendben maradt. Itachi elmerült ismét a gondolataiban, Deidara meg inkább némán evett, és próbált nem gondolni semmire.
Amikor befejezte az evést kínos csend telepedett kettejük közé.
- Khm - köszörülte meg végül Deidara a torkát - szóval, khm.. szeretnél fürdeni? Hm?
Itachi tétován bólintott.
"Ez így nagyon nem lesz jó!" gondolta magában.
Deidara próbált úrrá lenni a zavarán, felállt, megfogta Itachi kezét is elkezdte húzni maga után. Tulajdonképp a szőke nem értette magát miért van ennyire zavarban. Egyszerűen csak segít a másiknak! Mondjuk nem természetes, hogy így van, de nem kell úgy viselkednie mint szűzlánynak a fürdőben.
- Hm, megérkeztünk... Zuhanyozni, vagy fürdeni szeretnél inkább? Hm?- kérdezte csendesen Deidara.
- Hn, csak gyorsan lezuhanyozni - felelte hűvösen Itachi.
Nem akarta kimutatni a másiknak, hogy mennyire zavarba ejtő ez a helyzet.
- Miben segítsek? Hm? - kérdezte óvatosan a szőke.
Csak reménykedni tudott benne, hogy Itachi nem érti félre a kérdését...
A fekete hajú kicsit meglepődött. A ruháival elboldogul, tehát ahhoz semmiképp sem kell, beszappanozni betudja magát, ha a szőke megmutatja neki a csapokat, akkor még a vízzel sem lesz gondja.
- Mutasd meg hol van maga a zuhanyzó, és a csapok, annyi bőven elég lesz - mondta végül hűvösen az Uchiha.
Deidara bólintott. Nah tessék, nem kell aggódnia, nem lesz itt semmi extrém. Akaratlanul is megkönyebbülten felsóhajtott.
Itachi hallása amúgy is sokkal élesebb volt, de most aztán végképp. Egy picit összerándult erre a sóhajra.
Deidara gyorsan megmutatta Itachinak, hogy hol a zuhanyzó, hol vigyázzon, a zuhany pereme miatt, és, hogy melyik a hideg, és melyik a melegvizes csap.
- Egy pillanat, hozok neked egy törölközőt - mondta végül - meg ruhákat is amit felvehetsz, rendben? - kérdezte, még mindig eléggé óvatosan.
Nem tudott kiigazodni Itachin, tehát inkább óvatos volt.
Ki tudja, hogy férfire mikor jön rá az öt perc és ordítja le a haját.
Itachi csak bólintott. Amikor hallotta az ajtó csukódását, csak egy pillanatra, de szabadon engedte az érzelmeit. Az összeset, ami az elmúlt napokban felgyülemlett benne. Nehéz mindig ridegnek, és távolságtartónak maradni.
Nehéz a nagy Uchiha Itachinak lenni.
Elsírta magát. Mint egy gyerek.
Mint egy szánalmas, tehetetlen gyerek.
Mert elege volt mindenből. Nem látott semmit, nem tud semmit sem egyedül csinálni és... összekavarodtak az érzései.
Pont ez a pillanat volt az, amikor Deidara visszatért, kezében a ruhákkal és a törölközővel.
Az ajtóba szó szerint ledermedt. Nem hitt a szemének.
Az agyában ezernyi kérdés futott végig, most meg kéne vígasztalnia az Uchihát? Azt mondani neki, hogy nincs semmi baj? Egy néma másodpercig szorongva állt az ajtóban. Végül, csak ledobta a földre a cuccokat, és kiment.
Nem volt benne biztos, hogy ez a legjobb döntése, de így biztosan nem gázol bele az Uchiha egójába. Márpedig ha vége ennek a komédiának, Itachi megint a régi lesz, és ő nem akar mégtöbb szekírozást elviselni, csak azért, amit látott.
Csak azért, mert egyszer az életében láthatta, hogy tényleg vannak érzelmei, még neki is.
Itachi hallotta amikor Deidara bejött. aztán halotta azt is, hogy szinte egyből ki is ment. Tulajdonképp hálás volt a szőkének, mert nem kezdett vele lelkizni, hanem békén hagyta. Valahonnan mélyről, egy hatalmas sóhaj szakadt fel benne. Ideje lenne fürdenie.
- Deidara!
A szőke fiú még kint a nappaliban is halotta Itachi kiáltását, felpattant a kanapéról, és elindult a hang irányába.
Belépett a fürdőszobába. Ott ált Itachi egy száll törölközővel a dereka körül, és az ajtó felé nézett.
- Mit szeretnél? - kérdezte a tőle telhető legbarátságosabb hangon Deidara
Itachi oldalra elfordította a fejét, hogy a másik ne láthassa az arcát.
- Segítesz felöltözni? - kérdezte végül nagy nehezen.
Deidara meglepődött, és elpirult, majd bólintott. Amikor rájött, hogy ez most nem ér túl sokat, válaszolt szóban is.
- Hát öhm, persze. Hm.
Bizonytalanul indult a földre ledobált ruhák felé. Isszonyúan piros volt.
Magában ezerszer elátkozta Peint. Két dologért imádkozott, az egyik, hogy az Uchiha nyerje vissza a látását, és legyen minden a régi, a másik meg az, hogy Itachi ne vegye észre mennyire zavarban van.
Furcsa volt, hozzáérni a másik hűvös, mégis selymes bőréhez, egészen közelről látni azokat a feszes izmokat és...
Deidara tekintete akaratlanul is folyton Itachi férfiasságára tévedt. Azok után is, hogy már a másikon rajta volt a nadrág.
- Köszönöm - morogta a fekete, és elindult ki a fürdőszobából.
A szőke testén különös borzongás hullám futott végig, hirtelen elvörösödött, amikor rájött, hogy a saját erekciója éledezni kezdett a látottaktól.
2 nappal később.
Deidara ugyan továbbra is kedves, és segítőkéssz volt Itachival, de valami megváltozott. És az Uchihát egyre jobban zavarta ez a változás. Valahogy, mintha valaki falat húzott volna közé és Deidara közé.
A fiú már nem volt annyira közvetlen, és ha nem volt muszály, nem téblábolt a közelében.
Itachi nem értette magát. Miért zavarja ez?
Pár napja még kifejezetten örül volna ennek. De most...
Mi változott? Miért akarja, hogy a fiú közel legyen hozzá? Miért nem zavarja a szőke csacsogása és idiótasága?
Egyre jobban idegesítette, hogy nem tudja a választ.
Most is. Itt ülnek az ebédlőasztalnál. Deidara beszél hozzá, valami ostobaságról fecseg. Mégis, Itachinak volt egy olyan érzése, ha visszakérdezne bármire is, akkor a másik nem tudna válaszolni. Mert nem figyel arra amit mond.
Egyszerűen csak zavarja az a kínos csend ami egyébként kettejük között ül ilyenkor.
Ez meg őt zavarta. Mi történt? Mi változott meg?!
- Deidara
- Igen, Itachi? Hm?
- Mi a baj?
Deidara szemei elkerekedtek. Hát látszik?! Pedig ő igazán megpróbált óvatos lenni, és nem felhívni Itachi figyelmét arra, hogy ez az egész így kényelmetlen számára. Az utóbbi napokban volt elég ideje gondolkodni.
Nem utálja a Itachit, nem, nem és NEM! Egyszerűen csak féltékeny volt rá. Nagyon féltékeny. Nem tudja utálni. Egyszerűen képtelen rá. Nem tudja utálni. Szereti. Úgy igazán. És most amiatt az idióta Pein miatt vészesen közel kerültek egymáshoz. Itachi pedig biztos nem érez "úgy" iránta.
Halgatott.
Nem tehetett mást.
Hogy a francba válaszolhatna rendesen Itachi kérdésére? Úgyis biztosan rájön, hogy hazudik, mert hazudnia kell. Mégsem mondhatja, azt, hogy "Ugyan semmi, csak beléd estem mint vak ló a szakadékba".
- Deidara kérlek válaszolj - susogta az Uchiha
A szőke megremegett erre a hangra. Egy egészen apró kis könnycsepp buggyant ki a szeméből. Most örült csak igazán, hogy Itachi nem látja az arcát! Nem mondhatja el. Az Uchiha csak kinevetné, gúnyolódna rajta, és viccet csinálna az egészből. Azt pedig nem élné túl.
Mégis, ez a kedves hangsúly, ez annyira nem Itachis volt, ez sokkal inkább olyan volt, mint ahogy az álmaiban elképzelte a férfi hangját, hogy milyen lehet, amikor gyengéd, amikor törődik valakivel...
Az első könnycseppet követte egy második.
Deidara felpattant a helyéről és kirohant a konyhából.
Itachi meglepetten állt a dolgok fölött. Még épp hallotta, ahogyan a fiú elkezd zokogni, mielőtt bezárta volna a szobája ajtaját.
Nem tett semmi rosszat. Ebben biztos volt.
Nem bánthatta meg! A francba is már! Nem beszélt vele durván, nem gúnyolódott se rajta, sem a művészetén. Semmi ilyet nem tett!
Gondterhelten állt fel az asztaltól, és indult el Deidara szobája felé.
Ez alatt a két nap alatt már egész jók kiismerte magát a házban, és a környékén.
Bekopogott az ajtón.
- Ne gyere be! - ordított ki Deidara
- Ugyan már szöszi, mi a baj?
Pár másodpercnyi csend után kinyílt az ajtó.
- Mióta becézgetsz te engem? Hm? - kérdezte meglepetten Deidara
- Hn - morogta Itachi épp készült hátat fordítani a szőkének, és otthagyni, de Deidara elkapta a kezét.
- Válaszolok neked, ha te válaszolsz az én kérdésemre - ajánlotta csendesen.
- Nem tudom, csak úgy jött - vont vállat Itachi.
Tényleg nem tudta mi ütöt belé. Csak úgy jött...
Nem kerülte el a figyelmét az a tény, hogy Deidara keze még mindig szorosan fonódik az övére.
Meglepetten tapsztalta, hogy nem zavarja. Sőt!
- Most te jösz, mi a bajod?
A hangja sokkal gyengédebb volt a szokásosnál, ez a szőkének is feltűnt, és egy egészen apró pillanatra felgyulladt benne a remény szikrája, talán mégis... Persze azonnal elvetette az ötletét.
- Én... csak - Deidara most jött rá milyen nagy hülyeséget csinált ezzel az alkuval.
- Te csak?
Deidara váratlanul előrelendült és megcsókolta Itachit. Jobb kezével átkarolta a társa nyakát, a másikkal beletúrt a hosszú selymes fekete tincsekbe.
A fekete hajú először megdöbbent, aztán elmerült ebben a kellemes, borzongató, forró, mégis hideg, lágy, vággyal teli érzésben.
Bizonytalanul átkarolta a szőke derekát, és viszonozta a csókot.
Deidara szemei felpattantak. Már nem is emlékezett rá, mikor csukta be őket. Arcára pír ült ki, a gondolatai pedig sebesen cikáztak. Annyi mindent szeretett volna kérdezni Itachitól ebben a pillanatban. De nem tette, helyette csak csókolta tovább a férfit.
Olyan volt, mintha egy álomba csöppent volna. Arra számított, hogy Itachi minimum megakarja majd ölni őt. De nem.
- De...Dei..Deidara! - nyögte ki végül Itachi nagy nehezen a másik nevét.
A szőke fiú ledermedt.
- Igen? - kérdezte félénken, közben elengedte Itachit.
Ha tehette volna, el is hátrált volna, hogy ne legyen hozzá ilyen közel az Uchihához, de nem tehette. Itachi karjai ott pihentek még mindig a derekán, és erősen tartották.
- Ez volt a bajod?
Deidara meglepetten kapta fel a fejét. Itachi hangja kifejezetten lágy volt. Akaratlanul is megborzongott.
- Igen - suttogta végül csendesen.
- Hn - morogta Itachi, közben elengedte Deidara derekát.
Most mit mondjon a fiúnak? Hát na, ő is élvezi a helyzetet, bármennyire is nem lát. Tetszik neki a kis szöszi közelsége. De nem akar ilyen kiszolgálltatott lenni! Sem érzelmileg, sem bármilyen más téren. A gondolataiból Deidara apró, lemondó sóhaja szakította ki.
A szőke elkomorodott.
Tiszta hülyét csinált magából! Fogja és ráugrik Itachira. ITACHIRA! Hm. Hülyeség! Nagy, nagy hülyeség!
De akkor miért csókolt vissza a férfi, ha egyébként...
Á, hát persze. Kell az egójának. Most, hogy nem lát, ki van szolgálltatva. De ezek után már a ő van kiszolgáltatva az Uchiha kénye kedvének. Nem hagyhatja itt, és vigyáznia kell rá.
Nyugodtan szórakozhat vele, és az érzéseivel.
Felsóhajtott.
Csak ő lehet ilyen szerencsétlen! Dühös volt magára, isszonyúan dühös. Ekkora címeres ökröt mint ő nem hordott a hátán még a Föld!
Most volt csak kedve igazán sírni egy jót...
Csendesen fordult meg.
Ennyi. Kész. Vége.
Váratlanul megérezte Itachi kezét a csuklóján.
- Itachi? - suttogta halkan, kérdő hangsúllyal.
- Ne menj el - suttogta vissza az Uchiha.
Nem mondta kedvesen a szavakat, és mégis. Deidarának ez az apró három szó, most többet jelentett mindennél a Földön. Még talán a művészeténél is. Nem hangzott úgy mint egy szerelmes vallomás. De szegény kis szőkének mégis akkorát dobbant tőle a szíve, mintha az lett volna.
Deidara megfordult, és Itachi nyakába ugrott.
A férfi nem számított erre a reakcióra, és hanyattestek.
Deidarának kibuttyantak a könnyei. Hát mégsem olyan kegyetlen az élet!
Itachi meghökkenten feküdt a padlón. Érezte, hogy a rajta fekvő szőke testén rázza a zokogás. Érezte, ahogy egy forró könnycsepp csordul a vállára. Teljesen összezavarodott.
- Most mi a baj? - kérdezte végül Itachi.
Deidara erre felnevetett.
- Nincs baj! Egyáltalán nincs baj, csak örülök, azt hittem, hogy... szóval butaságot, és most örülök.
Itachi némán feküdt a szöszi alatt. Aki őt ölelgeti. Aki ott nevetgél rajta.
Tehát Deidara belészeretett?
Annyira biztos nem komolyak az érzései... Mindenestre kedveli őt.
De mi van, ha ez az egész csak egy színjáték? Mi van ha...
Váratlanul megérezte a fiú puha ajkait a sajátján. Elfelejtette az összes kétkedő gondolatát.
Egyetlen szó visszhangzott a fejében "Deidara".
1 héttel később.
Itachi mostanra sokkal jobban volt. Ugyan még nem látott úgy, mint régen, de legalább ki tudta nyitni a szemét anélkül, hogy iszonyatos fájdalmai lennének. Meg kitudta venni a dolgok körvonalait.
Az utóbbi pár nap remek volt. Bár Itachi nem igazán akarta magának beismerni, de megtudná szokni ezt a helyzetet.
Ahogy Deidara ölelgeti őt, hogy együtt fekszenek le aludni, és az összes hasonló kis apróságot.
A fiú nem, és nem használta ki a helyzetét. Ott van amikor kell, amikor hívja, vagy amikor egy ici-pici jelét is adja, az újabb depressziónak.
Tulajdonképp a kapcsolatuk, ha lehet ezt annak nevezni, meglehetősen szüzies.
De nem is baj. Egyenlőre.
Majd ha visszanyeri a látását. Akkor lesz itt az igazi szórakozás!
Itachi elmosolyodott erre a gondolatra. Úgy ítélte, hogy ideje felkelnie.
Lassan nyitotta ki a szemeit. Előszzör felszisszent, és visszacsukta.
Deidara elkezdett mocorogni a karjai között.
- Mi az Itachi? - kérdezte halkan.
Az Uchiha csak halkan morgott erre. Megpróbálta ismét kinyitni a szemét. Ezalkalommal sikerült is, és elakadt a lélegzete.
A nap hétágra sütött, a mellette fekvő szőke haja aranyos fényben tündökölt, és a kék szemek őt nézték. Őt.
Deidara tekintetében volt némi aggodalom, és valami különös csillogás, ami csak még vonzóbbá tette a fiút.
Itachi elmosolyodott.
Előrehajolt és megcsókolta a szőkét.
Deidara halványan elpirult. Majd váratlanul ellökte magától a férfit.
- Te látsz újra! - nyögte ki meglepetten.
Itachi bólintott. Akaratlanul is széles mosoly ült ki az arcára. Deidara is elmosolyodott.
Egyszerre hajoltak a másik felé egy hosszú, forró csókra.
Az ok amiért le lett fordítva mert ez volt kb az első történet, amit olvastam angolul és Itachi x Deidara párosítású volt.
Remélem tetszett, vagy legalábbis nem volt olyan borzalmas!
;)
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
istenem ez király volt
ezer köszi h lefordítottad