Egy augusztusi, bűnös éjszaka volt. Vérforraló, tele bűnös gondolatokkal, és titkolt vágyakkal. Természetesen a vágyakról nem az éjszaka tehetett. Nem az ő hibája volt, hogy azok ott ketten, akik ott fekszenek a parton, a homokban, és bámulják a csillogokat, már régóta sóvárognak egymás után. Ahogy az sem ennek a forró, meleg, élet szagú éjszakának a hibája, hogy sosem mondták el egymásnak, hogy mit éreznek egymás iránt.
Láthatatlanul ott lebegnek körülöttük ugyan a szavak, de egyik sem mondja ki, egyikük sem meri kimondnai. Lehet, hogy nem szabad, lehet, hogy tiltja nekik valami, vagy valaki, egy felsőbb hatalom, egy nagyobb akarat. Egyikük sem szól, csak néznek.
A lábuk is összeér, ahogy a kezük is összesimul, de nem, nem fogják meg a másik kezét, nem szorítják meg, és nem mondják ki, hogy: "Soha ne engedj el." Pedig ki kéne mondnai, el kéne mondani, mert lassan már szétrobbanak a ki nem mondott szavaktól, az ezer színű, ízű, szagú érzésektől.
Az esti szellő lágyan fújdogál, és arra ösztönözné az ostoba embereket, hogy tegyék meg. Ha máskor nem, hát most tegyék meg, mert most megtehetik, és nem áll az útjukba senki, és semmi sem. Ők vannak egyedül a parton, fekszenek, és éreznek. Érzik a másik jelenlétét, teljesen tudatában vannak a varázslatos éjszakának is, és még sem tesznek semmit sem. Érzik, tudják, sejtik, hogy itt van a lehetőség, de félnek.
Meleg van, perzselő forróság, és még is fáznak. Fáznak, mert a gondolataik messze járnak, már nem tudják, hogy éjjel van, vagy nappal, hogy homok, vagy víz, esetleg tűzforró beton amin fekszenek. Lebegnek a puha, semmi érzésben. Csend van, és nyugalom. Még is félnek. Félnek azoktól a szavaktól, amiket ki kell mondani, amiket el kell mondani, mert már nem bírják sokáig. Félnek attól, hogy a másik mit fog szólni, és mit fog mondani, és egyáltalán... Ők csak barátok.
Nem tehetik meg ezt egymással, és nem tehetik meg a másikkal. Ha barátok, akkor örökké együtt maradhatnak. De így, de így... Mi lenne velük? Bízzák magukat egy fellobbanó lángra, egy apró ksi szenvedélyre, ami ki tudja meddig tart, és ki tudja, hogy mi következik utána?
Nem tehetik meg, mert ők csak barátok. A barátság tarthat örökké, de a szerelem nem. A szerelem átalakul, és lesz belőle szeretet, megbecsülés, tisztelet, mérhetetlen gyűlölet, undor, bármi. De nem marad örök, mert a lángok sem égnek örökké, csak hosszan. De az, hogy meddig ég a láng, az nagyon sok mindenen függ. A barátság is pont eléggé törékeny dolog, de arra könnyebb vigyázni, mint egy szeszélyes lángra.
- Sasuke - szólalt meg végül a jobb oldalon heverő fiú.
- Hn? - érdeklődött a szólított, és megengedett magának még egy lopott kis pillantást. Végigpásztázta a másik szőke haját, az izmos felsőtestet, amiről már réges-rég lekerült a felső, mert az éjszaka, majd olyan meleg volt mint a nappal. Talán egy, két fokkkal lehetett csak hidegebb. Ő persze, lévén, hogy adott magára, és a büszkeségére továbbra is pólóban volt.
Ám annak roppantul örült, hogy Uzumaki Narutonak nincsenek ilyen jellegű gátlásai. Főleg, mert Konoha női lakossága bár erősen nézegeti azt a gyönyörű napbarnított, feszes, enyhén kockás mellkast, de nem követik a szőkét sikítozva - mint ahogy azt a kedvenc Uchihánk szerint megérdemelné.
- Nem szerzünk egy jégkrémet, vagy valamit? - kérdezte sóhajtva a kitsune. - Megrohadok, de ennél lejebb már nem akarok vetkőzni.
- Ne is dobe. - morogta, és ez bármennyire is sértésnek hangozhatott, ha valaki tudta mellé Sasuke gondolatait rájöhetett, hogy egyáltalán nem az. Pusztán önvédelem. Fogalma sem volt róla ugyanis, hogyan reagálna, ha teszem azt, Naruto egyszál boxerben mászkálna előtte. Többek között ez az oka annak, hogy módszeresen visszautasított minden fürdőzéssel kapcsolatos ajánlatot, aminél csak egy kicsi esély volt, hogy a szőke is ott lesz. De még így is nagyon sokszor sodorta magát érzete szerint kínos szituációkba.
- Teme! - morrant föl Naruto.
- Menjünk. - sóhajtott föl az Uchiha.
Némán figyelte ahogy Sasuke feláll mellőle.
Egyértelműen az Uchiha volt a legjobb barátja, bármennyire is úgy gondolták mások, hogy náluk kevésbé összeillő embereket még nem hordott a hátán a föld. Tökéletes ellentétei voltak egymásnak, szinte mindenben.
Talán ezért is érzi magát ilyen furcsán az Uchiha közelében? Ez teszi ezt? Mert az ellentétek vonzzák egymást?
Ezért csinálja a gyomra azokat a fura akrobatikai mutatványokat, valahányszor Sasuke a közelében van?
Ezért érzi, hogy meghasad benne valami, valahányszor egy-egy lány odamegy Sasukéhez, és randit kér tőle?
Ezért könnyebbül meg, valahányszor a holló visszautasítja ezeket az ajánlatokat, nem egyszer eléggé durván?
Neki még sosem mondott nemet Sasuke semmire, ha így jobban belegondol. Ha ő elhívta valahova a kisebbeik Uchihát, akkor talán kicsit késve, talán csak rövid időre, de biztosan felbukkant ott.
Néha Naruto egészen úgy érezte lenne esélye. De sosem volt hozzá igazán bátorsága, hogy lépjen bármit is. Hiszen, ők csak barátok.
- Gyere már dobe!
- Jólvan na...
- Esküszöm amilyen csiga vagy, az ember nem is hinné, hogy te akartál annyira az előbb még fagylaltot.
- Ne károgj már teme, nem vagy te varjú!
Félig veszekedve, félig ugratva egymást sétálltak el a legközelebbi éjjel nappaliig.
A pénztárosnő unottan rágózott, és fel sem nézett rájuk a mocskos kis pultja mellől, amikor beléptek, helyette inkább csak reszelgette a körmét. A két fiú egyből a jégkrémes pulthoz ment, és választottak maguknak egyet-egyet. Amikor a pénztárhoz mentek, a nő nagyon csúnyán nézett fel rájuk, mintha csak annak jobban örült volna, ha fizetés nélkül elsétálnak a zsákmányukkal.
Naruto a nadrágja feneketlen zsebében kotorászott a pénztárcája után, amikor már Sasukének is elfogyott a türelme, és inkább kifizette a dobe helyett a hideg édességet, csak menjenek már!
- Kössz! - vigyorgott rá a szokásos róka vigyorával a másikra, miközben letépte a jégkréméről a csomagolást. Az Uchiha erre csak hümögött, és ha Uzumaki Naruto nem az lett volna, aki, akkor most biztosan nem tudta volna, hogy ez egy válasz volt. Nagyjából ez a hümmentés annyit jelentett hogy; "Nem tesz semmit te idióta"
De Sasuke meg nem lenne egy Uchiha, ha ilyen apróságokat hangosan is kimondana. Ezek után viszont nagyon koncentrálnia kellett, hogy ne nézzen oldalra, ahol is a mellette lévő kitsune épp nagyban élvezte a fagyiját. Lopva oldalra pillantott, de abban a pillanatban meg is bánta ezt a döntését, na meg áldotta a saját eszét mert magának egy tölcséres jégkrémet kért. Bezzeg Narutonak nem olyan volt... Hanem egy hosszúkás vacak ami...
Kirázta őt a hideg, a cuppogó hang hallatán, aminek kíséretében a szőke srác előbb kivette, majd újra betette a szájába az édességet. Hirtelen sokkal élesebben érzékelte maga körül a világot. Mármint... Érezte a másik testéből áradó kellemes illatot, ahogy a frissen feltámadt szellő felé sodorja azt. Hallotta azokat a bizonyos cuppogó hangokat, az elégedett mormogást, és mintha egy apró kis nyögés is lett volna ott az előbb?! Hirtelen egy jelenet képkockái kezdtek el peregni a szeme előtt, aminek semmi köze nem volt a fagyinyaláshoz, de hozzá meg ahhoz a dobéhoz szoros testi kontaktusban annál több!
- ... uke? Sasuke?! Hé, élsz még?!
Arra kapta fel a fejét a gondolataiból, hogy Naruto ott hadonászik az orra előtt a kezében a jégkrémmel.
- Persze, hogy élek még! Tch... Dobe.
- Mondja ezt valaki aki majd 10 perce csak áll egyhelyben vérző orral, halál kipirulva, arról meg hogy mi a helyzet lentebb már ne is beszéljünk.
Na erre a mondatra ha lehet mégjobban elvörösödött.
- Mióta szoktad te csekkolni mi a helyzet lent gatyámnál dobe?!
- Teme! - de a kedvenc kitsunéja most már pont olyan vörös volt, mint az előbbi zavarba ejtő gondolatoktól pár perce még ő. - Ne szórakozz. Hiszen mi csak barátok vagyunk - mormogta végül Naruto.
- Igen, csak barátok...
by: Arikkan
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
Eddig nagyon jó, de én is szeretném, ha lenne folytatás :)
Gratula hozzá, de azért, csak a remény hal meg utoljára ;P