Itachi nem tervezte meg, hogy konkrétan szakítani fog a barátjával Deidarával, mert nagyon is bolodg volt vele. Egyszerűen csak megtörténtek a dolgok. Nem mintha ő mondta volna ki azt, hogy akkor most szakítanak. Igazából, ez a bűvös mondat azóta sem hangzott el. Egyikük sem akarta így ezt az egészet. Aznap, amikor belépett a bár ajtaján, nem tervezte, azt, hogy lefekszik az első csajjal aki rányomul. Csak úgy megtörténtek a dolgok. Aztán másnap, a lakásán szembesülhetett a következményekkel. A kis szőke angyalkájának a holmijai mind eltűntek, és például a kedvenc fekete pulcsija amit a másik ellopott tőle, még aznap este, amikor igazán megismerkedtek, vissza került a szekrényébe. A lakáskulcsa ott hevert egy borítékben a levelesládában. Úgy néz ki erre sem tartott igényt a szöszkéje.
Valahol megtudta érteni a másik döntését, és mégis. Abban reménykedett, még ha csak minimálisan is, hogy ez az egész egy rossz álom. Élvezte azzal a lánnyal az éjszakát, hát persze, hogy élvezte. De nem volt valami eget-földet rengető érzés, nem érezte, hogy testük lelkük össze simul, és még a szívük is egy ütemre dobban, miközben dugta. Csak egy dugás volt és semmi több. Ellenben viszont Deivel... Vele szeretkezett, ölelkezett, szrelmezett... De semmiképp sem "dugta" csak úgy egyszerűen, közönségesen. Most, hogy nem volt vele az angyalkája, érezte csak meg igazán, mennyi mindent kapott tőle. Például ha a fiú nála aludt, akkor biztosan arra ébredt fel, hogy kint várja őt a finom reggelije, némi kávéval. Ha randira mentek kivételesen - hisz bármennyire is papol a társadalom az elfogadásról, a legtöbben még gyűlölködve nézték volna őket - akkor mindig igyekezett úgy intézni a dolgokat, hogy ha más nem, akkor is két nagyon közeli havernak tűnjenek. Ösztön szerűen tudta, hogy Itachinak nagyon kellemetlen minden egyes alkalom, amikor megbámulják őket.
Örült minden egyes kis apróságnak, amit tőle kapott, még akkor is, ha ez csak annyit jelentett, hogy megvárta a szöszkét iskola után. Nem szólt bele az életébe, és elfogadta, ha menni akart valahová, egyedül, vagy épp a haverokkal, nélküle. Cserébe ugyan elvárta ugyanzet, de mégis. Hány emberrel lehet ilyen kompromisszumot kötni?! Keveset veszekedtek. Ez volt az egyik legmeglepőbb dolog. Igazából ha valamin elkezdtek civódni, akkor az végül nevetésbe végződött, mert valamelyikük rákédezett, hogy "Miért is vesztünk össze?" a másik pedig nem tudott válaszolni. Annyira harmonikus kapcsolatban éltek, annyira egymáséi voltak. Egyáltalán nem is értette, miért feküdt le azzal a lánnyal. Különösebben csinos sem volt, és amit biztosan hiányzott belőle, az, az a fajta tűz volt, ami Deidarát folyamatosan hajtotta előre az életben.
Mindezek után viszont nem kereste. Az angyala egyértelműen a tudtára adta, hogy akkor ezzel vége. Ugyanabba az iskolába jártak, de más osztályokban, és az órerendjük nem igazán egyezet. Az egyetlen, ami közös pont volt, az a csütörtöki ebédszünet. Ilyenkor, régebben Itachi is lerázta a bandát, és Deidara is a haverjait, és közösen ettek, például a tetőkertnél, ahová tanítás alatt tilos volt a bemenet. De épp azért, ez volt az egyetlen hely, ahol ilyenkor nyugtuk lehetett. Emlékezett, egyszer olyannyira elragadta őt a vágy odafönt, hogy kishíján hanyat döntötte a másikat, ott, helyben. Az egyetlen, ami végül kicsit jobb belátásra térítette, és megakadályozta ebben a tettében, az a csengő volt...
Megannyi puha, apró kis emlék kavargott a fejében.
Hiányzott neki a reggeli közös ébredés, hiányzott neki a másik nevetése, hiányzott az, ahogy a puha aranyszőke tincsek a kezei közé simulnak, hiányzott az, ahogy azokkal a huncut, akvamarinkék szemeivel néz... Mindenestül hiányzott neki. De el kellett fogadnia a döntést. Hasonló helyzetben ő talán még durvább lett volna. Elvégre is, Deidara nem esett neki, nem vonta felelősségre hisztizve, nem fogadott ellene bosszú hadjáratot, nem kürtölte szét az iskola folyosóin a kapcsolatukat... Egyszerűen csak kisétált az életéből, és mintha haloványan ezt suttogta volna közben: "Értem én a célzást... Már nem én kellek. Találtál valaki mást. Légy vele boldog."
Milliószor átnyálazta a lakását, hogy hátha talál tőle mégis valami kis apróságot, egy egészen pici kis reményt, de semmi. Nem voltak ott a fényképek, a versek, a rajzok, a másik ezer éves csuklópántja... Még egy kis papírfecnije sem maradt, amin az angyalkája kézírása lenne. Nem tudta magát túltenni a dolgon. Pedig ő alap járaton nem ilyen volt. Bár lehet, hogy most azért nem teszi meg, mert a másik mondta ki a nemet. Pontosabban, ez így mégsem igaz. Ő mondott nemet a kapcsolatukra, amikor lefeküdt azzal a kis könnyűvérüvel ott a bárban. Kicsit talán reménykedett abban, hogy Deidarának is hiányzik ennyire, hogy a fiú is minden másodpercben a közös pillanataikon mereng. De amikor véletlenül találkozott vele a folyosón, vagy hasonló, egyáltalán nem így tűnt. Nyugodtnak, békésnek, boldognak tűnt. Pont mint régebben.
- Hallottad mi történt az Uchihával?
Megdermedt ott helyben. Épp a Wc-ben kapta el az egyik "emlékezés" rohama. Némán figyelt, és várta, hogyan fog fojtatódni a mondat. Elvére lehet, hogy az öcsikéjéről van szó, nem is róla...
- Dobta Deit...
Az egész testében ledermedt. Még is csak róla van szó.
- Jó, de arról, hogy hogyan...
- Halvány lila gőzöm sincs róla Hidan.
Hidan! Deidara legjobb barátja, már vagy ezer éve. Ők ketten, és Sasori már az óvoda óta ismerik egymást.
- Állítólag se szó, se beszéd, szobára ment valami csajszival egy éjszaka...
- Mi van?!
- Ja, Sasori látta őket. Gondolom ő mondta el Deidarának.
- Szegény... Nem értem. Annyira boldognak tűntek együtt. Mármint, főleg csak Dei-t láttam, de azért több pletyka is volt arról, hogy Itachi mostanában mennyivel kisimultabb, és jókedvűbb.
- Hát, ez van. Viszont Dei-Dei teljesen kikészült. Basszus tegnap hajnali fél háromkor hívott fel, hogy ő ezt az egészet nem bírja tovább, és most rgötön beszélni akar Itachival, mert nem érti, hogy hol rontotta el ennyire.
- Nem mondod?! Bár, tényleg úgy tűnt, hogy nagyon szereti...
- Ah, hát ja... Remélem, azért sikerül túltennie magát rajta hamar. Elvégre, ha igazán akarna, annyi Itachi kaliberü paskót tudna felszedni, amennyit csak akarna.
- Nem mondom, az alakja megvan hozzá... Szerintem a full heterok is áttérnének rá...
A hangok egyre távolodtak. Itachi próbálta feldolgozni, mindazt, amit hallott. Az angyalkája sír utána? Hiányzik neki?!
Groteszk mód örömöt okozott neki az, hogy a másiknak is fáj, nem csak neki. Hogy hiányzik a fiúnak. De szinte egyből magához is tért ebből a mocskos, lucskos, ragadós érzésből. Hogy mikre gondolt alig egy másodperce?! Ő nem akar fájdalmat okozni Deidarának! Nem, nem és nem! Azt akarja, hogy a fiú boldog legyen. Vele. Vagy akár nélküle is... Bár az utóbbit nagyon nehéz lenne elfogadnia. Átkozta a hülye fejét, mert engedett annak a csajnak aznap éjszaka, és csak hagyta, hogy megtörénjenek az események. Eljátszott a gondolattal, mi lett volna, ha esetleg nem teszi meg. Akkor most feltehetőleg még mindig boldog ember lenne. Együtt nevetne Deidarával. Milyen nap van is ma? Péntek... Akkor a fiú ma este nála aludna, moziznának, meg persze minden egyéb. Aztán szombat reggel arra ébredne, hogy a fiú cirógatja az arcát, és az ajkai közé lehelli, hogy már kész is van a reggelije...
Nem bírta tovább.
Elég volt.
Beszélnie kell Deivel.
Bocsánatot kell kérnie a kis összetört angyalától.
El kell neki mondania, hogy még mindig szereti, és legszívesebben vissza fordítaná az időt, hogy az az éjszaka, ne történjen meg.
Tanítás után várt rá. Péntekenként neki eggyel kevesebb órája volt mint a másiknak. Megállt a szokásos helyen, és várt rá úgy, ahogy hónapokon keresztül tette előtte. Elszívott közben egy cigit, idegesség levezetésképpen. Meg sem figyelte, de Deidara mellett egyre ritkábban gyújtott rá. A nikotin helyett, valami másnak a függőjévé vált. Egy 170 centi magas, kék szemű, szőke, karcsú fiúnak...
Váratlanul valaki megérintette a karját. Zavartan nézett föl. Ott állt előtte az előbb emlegetett személy...
Deidara amikor Sasori elmesélte neki, mit látott, elhatározta, hogy nem fog tányérokát hozzávágni az Uchiha fejéhez, nem fog vele ordibálni torkaszakadtából, de még csak le sem áll meghallgatni. Egyszerűen eltűnnek egymás életéből, és így mind a kettejüknek könnyebb lesz. Persze... És a tündérek valóban léteznek. Szinte már fizikailag fájt számára a saját, külön bejáratú félistenének hiánya, és még inkább fájdította a szívét a gondolat, hogy esetleg már mással van. Szerette Itachit úgy, mint annak előtte még senkit. Ugyanakkor nagyon büszke volt magára, hiszen nem állt neki pletykákat terjeszteni, tönre vágni a másik életét, nem viselkedett úgy mint egy futóbolond. Ha jelentett valaha is valamit a feketének, akkor most azzal remekül bosszút állhat, hogy úgy csinál, mintha nem történt volna semmi, az ég egy adta világon. De ez sem volt ilyen nagyon egyszerű. Tényleg iszonyatosan nehéz volt jópofiznia a világ egy tisztes része előtt, amikor belül ott üvöltött a mellkasában egy szörnyeteg, hogy álljon bosszút, okozzon a másiknak fájdalmat ott ahol tud.
Nem tette meg.
Most viszont amikor a fekete hajú férfi ott állt, a megszokott helyén, nem tudott ellenállni a kísértésnek, hogy oda ne menjen hozzá. Lehet, sőt, biztos, hogy nem rá vár. De attól még odamehet, teszem azt, köszönni egyet. Hallotta a háta mögül Hidan rosszalló cicegését, és Sasori lemondó sóhaját, ahogy megindult. Szemmel láthatólag Itachinak először fel sem tűnt, hogy odalépett hozzá. Bambán nézte a felhőkét, és úgy rémlett, egészen más világban kalandozik agyilag.
Finoman megérintette a másik csuklóját. Itachi összerezzent és ránézett. A tekintete először meglepődöttséget tükrözött, majd örömöt.
- Dei-chan - lehellte halkan, úgy, hogy senki más ne hallja őket.
Amikor meghallotta régi becenevét, Deidara visszahőkölt egy pillanatra. Mit akar ezzel elérni a másik?
- Tachi - válaszolt ösztönszerűen, noha gondolatban legszívesebben megverte volna magát ezért. Nem érzékenyülhet el!
Az idősebbik Uchiha arcára halovány mosoly kúszott, amikor az angyala viszonozta a bizalmas megszólítást. Ez jó jel volt...
- Khm... Izé - köszörülte meg a torkát. - Rád vártam - suttogta végül.
- Rám?
A szöszke kék szemei hatalmasra tágultak a meglepetéstől.
Itachi bólintott. Ki másra várhatna...
- Tudom, hogy nagyon elszúrtam a dolgokat, és nem kellett volna ezzel idáig várnom... De, beszéljük meg. Kérlek - suttogta.
Próbált közben normálisan viselkedni, és nem úgy, mintha teljesen el lenne veszve. Nem akarta, hogy a másik szánja őt. Azt akarta csak, hogy Dei boldog legyen.
- Miről kéne beszélnünk? - kérdezett vissza Deidara. Próbált nyugodt maradni, mély levegőket venni, és nem felhúzni magát a végletekig.
Itachi felsóhajtott. Elpöckölte a cigijét.
- Kérlek, ne itt kezdjük el, mindenki előtt. - a fekete hangja még mindig iszonyatosan halk volt.
- Ne? - fortyant fel erre Deidara. Már nagyon régóta érett benne ez az érzés, már az elejétől kezdve ott bújkált az agya egy hátsó zugában. - Csak nem rájönne valamelyik kis kurvád, hogy velem is kavarsz?! Esetleg félsz, hogy a haverjaid megtudják és kinéznek?! El nem tudom képzelni, hogy egy ekkora szemétládával jártam... Te szégyelsz engem?!
Minden fej az udvaron feléjük fordult.
- Dehogyis - motyogta elhaló hangon Itachi.
- Szégyelled azt, ami volt közöttünk valamikor?!
Kiáltotta dühösen a szőke, és a szemeibe könnyek gyűltek. Már nem tudta őket visszatartani. Totálisan elege volt mindenből, és mindenkiből, de legfőképpen az előtte álló kétszínű alakból!
- Nem!
Immár Itachi is felemelte a hangját. Villámgyorsan elkapta a szöszi állát a jobb kezével, és felemelte a fejét, hogy a szemébe nézhessen.
- Fogd már föl te idióta, hogy igen is szerettelek! Igen, megkúrtam azt a hülye ribancot amelyik rám mászott, de az csak egy kúrás volt, miközben részeg voltam! Szeretlek. Felfogtad Nendo Deidara?! SZERETLEK!
Néma csönd telepedett, nem csak rájuk, hanem körben az egész iskola udvarra is.
- És nem azért nem hoztam egészen eddig nyilvánosságra, hogy mi volt köztünk, mert szégyeltem. Téged akartalak megvédeni. Bőven elég hülye homofób van ebben az iskolában, aki bűntudat nélkül agyonverne téged: "addig üsd amíg meleg!" felkiáltással. És te is nagyon jól tudod, hogy Kisaméék tudták, hogy járok veled! És nem, nem szokásom megcsalni azokat akikkel járok, pláne nem ha valaki olyanról van szó mint rólad. Én nem akartam, hogy ennek az egésznek így legyen vége. Sőt! Azt sem akartam, hogy vége legyen, és minden egyes rohadt percben átkozom magam a saját hülyeségemért, mert nem tudtam uralkodni magamon abban a pillanatban, ott a bárban.
Lassan Itachi felfogta, hogy mit művel. Elengedte az angyalkáját, és zavartan nézett körbe. Több tucat szempár nézett rá vissza. Egyesek sajnálkozóan, mások undorodva... A szöszi fiú még mindig ugyanúgy állt, mint, ahogy egy perce, amikor is az Uchiha elengedte őt.
Próbálta végig gondolni logikusan a dolgokat. Sajnos csomó ellenérv eszébe jutott, hogy miért NE kezdjen bele ebbe az egészbe méggegyszer. Hiszen, ha a másik már megcsalta egyszer részegen, akkor a következő alkalommal miért ne tenné meg. Ráadásul ha Sasori nem mondja el neki...
- Egy kérdésem maradt - mondta végül halkan.
Erre Tachi egyből visszafordult felé, és várakozóan nézett rá.
- Ezt az egészet... Te... Elmondtad volna nekem?
- Tessék?
- Azt, hogy lefeküdtél azzal a lánnyal. Ha Sasori nem látja, és én nem tudtam volna már szinte aznap este róla. Elmondtad volna nekem?
A fekete hajú szemei hatalmasra tágultak. A helyes válsz, valószínűleg az lett volna, hogy igen. Elmondja. Abban a szent pillanatban, amint hazaért, levetette volna magát az angyala lábai elé, és megbocsájtásért könyörgött volna. De. És ebben a pillanatban itt a mindenható "de". Valószínűleg felmerült volna benne a tudat, hogy Deidara nem bocsájt meg neki. És akkor nem, nem mondja el a fiúnak, hanem megőrzi magának örökre, mint egy sötét titkot. Ez a titok viszont szép lassan felemésztette volna, és nem tudna utána úgy ránézni a másikra, hogy eszébe ne jusson az az éjszaka, és, hogy mi lenne a kis angyalának a véleménye, ha tudná, hogy mit tett. S szétmentek volna. Mert nem bírta volna tovább az önmagával való örlődést.
Tehát az az egy kérdés maradt, hogy bízott -e volna annyira Deidarában, hogy higgadtan végighallgassa azt, amit mondani akar neki, és nem ítéli el őt egyből. Viszont sajnos, ez a jelenlegi pillanatban elképzelhetetlen volt. Biztosan össze vesztek volna, és örök haragot fogadtak volna a másik ellen. Néma bosszúhadjárat. Keserű könnyek. Mindent elrontott, de tényleg de igazán. Bár... Ha jobban belegondol, Deidara nem kezdett el vele ordítozni amikor megtudta. Sőt! Egyszerűen csak elszivárgott az életéből, hogy adjon neki "megfelelő teret".
Megszületett a fejében a válasz.
- El. - jelentette ki határozottan. - Elmondtam volna neked, abban a tudatban, hogy végighallgatsz, és ha őszintén bocsánatot kérek tőled, megbocsájtasz...
Deidara szemeiben meglepődés tükröződött. Nem pont erre a válaszra számított. Igazából rettegett attól, hogy a fekete hajú azt feleli neki, hogy "nem", mert ez azt jelentette volna, hogy nem bíznak egymásban eléggé. De ez a válasz... Ez pont az ellenkezőjét tükrözte. Bár, lehet, hogy Itachi nem gondolja komolyan? Egyenesen belenézett a másik szemében, kétséget, hazugságot kutatva, vagy bármi apró kis jelet, ami azt mutatta volna számára, hogy ez a válasz, nem az igazi. De Itachi nyugodtan állta a tekintetét, nem nézett félre, és nem rejtegette az igazságot. Miért is tette volna? A célja nem az, hogy véglegesen elüldözze magától Dei-t, hanem az, hogy visszakaphassa.
- Kérlek, higyj nekem Angyal. - motyogta az orra alatt, immár ismét úgy, hogy csak ők ketten hallhassák.
- Este. 8-kor a Merlinnél - súgta Deidara épp csak alig hallható hangon.
A külvilág annyit érzékelt az egészből, hogy a szőke egyszerre csak sarkon perdül, és öles léptekkel hagyja el a helyszínt. Itachi pedig ott állt továbbra is ugyanazon a ponton, ledermedve. Mindenki egyszerre kezdett el megmozdulni, és kibeszélni a látottakat/hallottakat.
Uchiha Itachi olyan ideges volt, mint eddig még sosem. A Merlin egy kis teaház volt, ahová ő vitte el az első igazi randijukon Deit. Békés hely, tele zegekkel, és zugokkal. Igazából olyan volt, mint egy labirintus. Előfordult, hogy a pincérek nem a megfelelő asztalhoz vitték ki az ételt, vagy, hogy valaki lelépett fizetés nélkül. De éppen ezért volt tökéletesen alkalmas egy "titkos randira." És ami még nagyon jó volt a helyben, hogy huszonnégy órán keresztül tárva nyitva volt, és várta szeretettel a vendégeit.
Amire odaért már ott várt rá az ajtó mellett Deidara. Zavartan köszönt oda neki, ellenben a szőke nagyon is könnyedén vette a dolgokat.
- Szia - mondta, és adott Itachinak két puszit. Az idősebb Uchiha egész testét végigjárta a borzongás. Érezte, ahogy szikrák pattannak a bőrén a másik érintésétől. Ez hiányzott neki. Az ő pici angyala. Megkönnyebbülten rámosolygott a szőkére, és megfogta a kezét.
- Na, akkor... Bemegyünk? - kérdezte.
Csak egy bólintást kapott válaszul.
A pincér már az asztalukhoz is alig tudta elkísérni őket, így hát valószínű volt, hogy nem hogy az étlapokkal, és később a rendelésekkel nem talált el ide, de még vissza sem fog jutni a bárpultig, ahonnan elszedhetne pár étlapot. Deidara ezen a feltételezésén halkan kuncogott, majd igazat adott neki.
- De ha ő nincs itt, és nem is talál ide, akkor megtehetem ezt. - azzal beleült az Uchiha ölébe, átkarolta a másik nyakát, míg az ujjai belemélyedtek az éjfekete tincsáradatba.
Itachi végig sem gondolta a helyzetet, annyira ösztön szerűen cselekedett...
- Akkor én meg ezt - és odahúzta magához Deidarát egy csókra.
Ugyanaz a tűz lobbant fel benne, mint eddig bármikor máskor, ugyanúgy hevesebben dobbant a szíve minden egyes másodperc elteltével, és ugyanúgy izzadni kezdett a tenyere. A kezei elkalandoztak körbe a fiú testén, és úgy érezte, nincs olyan pont körülötte, ahol ne lenne ott Deidara, ez az érzés pedig egyáltalán nem zavarta. Inkább csak azt kívánta, bárcsak ne lenne vége sosem.
Ahogy elszakadtak egymástól, mind a ketten pihegve vették a levegőt. Deidara hajából rejtélyes módon elpárolgott a hajgumija, és Itachi frizurája sem volt már maga a tökéletesség. A ruháik összegyűrödtek, helyenként félre csúsztak, és olyan testrészeiket is megmuttatták a lehetséges külső szemlélőknek, amit azok egyébként nem gyakran látnának.
- Basszasz. - sóhajtott fel Deidara, megtörve ezzel a csendet.
Egy pillanatnyi hallgatás után felnevetett.
- Kishíján megerőszakoltalak itt helyben.
- Nem igazán erőszakról lett volna szó - motyogta Deidara, de egyet kellett értenie a feketével. Jó durván egymásnak estek.
- Hiányoztál Tachi - sóhajtott fel a szöszi, és a fejét a másik nyakhajlatába fúrta.
- Te is nekem Dei-chan.
És megcirogatta a másik arcát.
- Ez hányadik alkalom, hogy egy csókcsatánk szex-szel, vagy majdnem azzal végződik? - kérdezte ártatlan tekintettel Deidara, Itachi pedig felnevetett. Sokadik.
Különösen az első pár napban volt az, hogy egy-egy búcsúzásuknak az lett a vége, hogy hanyatt döntötte ott helyben a szőke fiút. A másik pedig sosem tiltakozott ellene. Önkéntelenül is mosoly kúszott az arcára. Ők ketten túl tökéletesek így együtt. De az a jó az egészben. Sosem fog még valaki olyat találni mint Deidara. Ha ezer, vagy ha akár tízezer évet várna, akkor sem.
- Akkor nem haragszol rám? - kérdezte közben az ujjai a selymes szőke tincsekbe túrtak. Imádta a fiú haját, hogy ilyen selymes, és puha...
- Nem, de ígérd meg, hogy soha többé nem teszel ilyet. - sóhajtott fel Deidara, és még közelebb húzódott a másikhoz, ha ez lehetséges egyáltalán.
- Ígérem. - és megpecsételvén ezt az igen fontos egyességet, megcsókolta az ő Dei-chanját. Akit nem vehet el tőle senki sem.
Boldogan viszonozta Itachi csókját, és közben arra gondolt, hogy ennek így kellett végződnie. Ők egy elválaszthatatlan egység mindörökre. Véglegesen egymásba ivódtak, a legmélyebb ösztön szerű szokásukig.
Ez van! Ezt kell szeretni. Mindörökké
by: Arikkan
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
Nagyon jó lett. Kár hogy vége, de ennek így kell lennie.