~ Menü ~

Eredeti cím: The other half of me
Szerző: Miro333
Eredeti nyelv: angol

Part.1

Dühödten lökte félre az eddig ölében vonagló fiút. A kölyök illata alapján meg tudta mondani, hogy nem lenne jóízű falat. Ő viszont most éhes volt, igazán. Enni akart valami finomat, elevent, jót. Sóhajtva indult el a szinte már megszokottnak mondott úton, maga mögött hagyva az ostoba klubbot, amibe betért ma éjszakára. Magában azon gondolkozott, hogy vajon a szőke szépség ébren lesz-e még? Biztosan, hiszen ilyenkor hétvégenként imád késő éjszakába nyúlóan festeni.
Igazából csak oda is teleportálhatott volna a lakásába az angyalkájának. De a drágaság már többször is megkérte, hogy ne tegyen ilyet. Utálta ha parancsolgatnak neki. Ám amikor azok a kék szemek olyan esdeklően néztek rá, nem tudott ellent mondani neki, és beleegyezett.

Gyors egymásután háromszor megnyomta a csengőt. Ez volt az egyezményes jelük arra, hogy ő az. Az ajtó túl lassan nyílt ki az ő ízléséhez képest. Viszont amikor már nyitva állt, és lustán az ajtókeretnek támaszkodva ott állt az ő kis szőke szeretője, az mindenért kárpótolta. A fiún egy rövid farmer sort volt, egy hatalmas festék foltokkal teli póló. A haja kuszán keretezte az arcát, néhol az is színes pötyökkel tarkítva.
 - Itachi, mit keresel már megint itt? Ez a héten már a harmadik. - a szeretője hangjában nevetés bújkált. A tekintete pedig szikrákat szórt, abból a fajtából, amik még az ő rideg, jéghideg testét is elkezdték hevíteni.
 - Éhes vagyok - közölte nemes egyszerűséggel, miközben újra végig mérte a fiút. Hm, talán nem csak az éhét olthatná ma este. - Nem szeretnél beljebb engedni, Deidara?
 - Gyere - intett neki a szőke, és megfordult. A haja lágyan lebegett mögötte, a fekete hajú vámpír felé sodorva a szeretője egyedi illatát. Zöldcitrom, festék, és valami furcsa virág. A mai napig nem tudott rájönni milyen. Azt viszont már pontosan tudta, hogy ez az illat milyen hatással van rá. Gyorsan becsukta maga mögött az ajtót. Tudta már jól, melyik szobába mennek. Ha a szöszinél voltak mindig itt csinálták. Nem mintha a többi helységből ki lett volna zárva vagy ilyesmi. Egyszerűen csak ez volt a szokásuk.

 - Csak enni szeretnél? - kérdezte tőle az angyalkája, miközben helyet foglalt a pamlagon.
 - Most hirtelen csak azt. - ismerte el a fiúnak, de ebben a mondatban benne volt az is, hogy később majd akarna még többet is. Közben odaült Deidara mellé. Hirtelen belegondolt, hogy a másik most már 8 hosszú éve csinálja ezt vele. Alig 17 volt amikor ők először... Na igen. Akkor ott az elején tisztázták a játékszabályokat. Itachi is van másokkal, a szöszke is lehet másokkal. A vámpír bármikor jöhet hozzá vérért, de nem szívhatja őt ájulásig... Borzongva gondolt bele néha abba a napba, amikor kimentette a másikat a halál torkából, amikor először kóstolhatta meg a vérét.

A hátára döntötte a szőkét, és felé mászott. Először puhán megcsókolta az ajkain, csak úgy nyugodtan, mintha nem lenne már irtózatosan szomjas, mintha ráérnének napestig csak játszadozni. A fiú a karjai között elégedetten hümmögött, és visszacsókolt. Átkarolta a nyakát.
 - Azt hittem enni akarsz - sóhajtotta a karjai között Deidara, közben lágyan rámosolygott.
 - Nem akartam egyből ajtóstul rontani a házba - felelte hűvösen. A szöszije erre felkuncogott, közben félrebiccentette a fejét.
 - Tudod, hogy nem kell udvariaskodnod. Amúgy is látom a szemedben, hogy éhes vagy.
Vannak dolgok, amiket nem bírt megszokni. Azt, hogy a fiú milyen könnyedén veszi azt, hogy egy több száz éves természetfölötti lény szeretője. Hogy a másik még az ő érzelem mentes arcáról is le tud olvasni érzelmeket. És, hogy pontosan tudja mikor éhes. És mire...
Odébb söpört pár arany hajtincset az útjából. Próbálta óvatosan belemélyeszteni a fogait a másik puha bőrébe, de ahogy a másik illata egyre erősebb lett, úgy tompult el az ágyában az a késztetés, hogy vigyázzon erre a kis törékeny emberi lényre.

Durván vájta bele a metszőfogai a tökéletes karamell színű bőrbe, és kezdte el szívni a másik életadó, és borzasztóan finom vérét. Hatalmas kortyokban nyeldekelt. Mint mindig, most is volt egy pillanat, amikor úgy érezte, nem tud majd megállni, amíg ki nem szívja az utolsó csepp vért is ebből a gyönyörűségből... Persze ez nem történt meg, és időben leállt. Körbecsókolta a sebet, amit okozott.
 - Már megint csak az utolsó pillanatban hagytad abba - érkezett a megállapítás. - Ráadásul még éhes vagy... - puhán megcirógatta őt a szőke. Fogalma sem volt róla Deidarának, de ezzel az apró érintéssel a végtelenségig tudná őt csigázni, hiszen a saját bőre mindig is hűvös volt, a másiké azonban forró, és annyira eleven.
 - Hn. Megleszek.
 - Oh persze, és húsz perc múlva már megint a nyakamnál talállak - a másik hangja nem volt szemrehányó. Ez sokszor boszantotta. Deidara szemmel láthatólag egyáltalán nem törődött ilyen triviális dolgokkal, mint hogy akár meg is ölhetné őt. Volt, amikor még leült és elgondolkozott azon, hogy a másik ennyire lökött, vagy csak nem akarja kimutatni, hogy fél? Az utóbbi időben kezdett csak el igazán körvonalazódni a fejében, melyszerint a fiú nemes egyszerűséggel csak tényleg nem fél tőle. Pedig hát, megtehetné.
Elégedetlenül morrant fel a kritikára, még akkor is, ha tudta... Jogos.
 - Jaj ne nézz így már 'Tachi... - lágyan a csípője köré fonta a lábait, és lehúzta magához. Szerette ezt az érzést. Szerette az a forróságot, ami elborította a testét, ha egy halandó közelében volt. Igaz, mintha Deidaránál még egy picit intenzívebb lett volna ez az egész. Kapott egy puha csókot a szája szélére. Egy másikat az arcára. Az orra hegyére... Halovány mosollyal tűrte, élvezte a kényeztetést. Nem szeretett mással ilyet csinálni, csak a szöszivel. Egyáltalán csak neki hagyta, hogy akár egy pillanatra is átvegye az irányítást.
 - Milyen napod volt? - kérdezte végül mormogva Deidarát, miközben a másik áttért a nyakára. Az ő drága szeretője hamar felfedezte, hogy a nyaka igen csak érzékeny, talán jobban, mint egy emberé. Amikor először megharapta ott a fiú, kishíján rátámadt. Aztán ráébredt milyen élvezetes is, ha kényeztetik ott a bőrét...
 - Remek - duruzsolta a fülébe a szöszi. - Bár, mostanában sokkal fáradékonyabb vagyok...
 - Tessék? - meglepetten nézett a másik szemébe. Talán az elmúlt időben tényleg túl lusta volt vadászni, és túl sok vért szívott el a fiú elől... - Miért nem szóltál előbb?
 - Azt mondtad, akkor szóljak, ha valami komoly bajom van. De az, hogy mostanában egy-két órával többet alszom, nekem nem a komoly baj kategória.
 - Még szerencse hogy szóltál. - morrant föl, és ellökte magát a fiútól.
 - Itachi? Itachi! Várj már! Te most tényleg dühös vagy rám?
 - Igen! Hogy lehetsz ennyire hülye, hogy nem szólsz róla?
 - Hát, most szóltam akkor.
Dühösen pillantott le a szőke angyalkájára. Mi lesz vele, ha a fiú beteg lesz miatta? Persze, egyszerű a válasz. Keres magának egy másik szeretőt, és legközelebb jobban figyel majd. Az emberek túl törékenyek... Meglepetten pislogott le Deidarára, amikor amaz megcsókolta hirtelen. Pislogott párat, végül szép lassan engedett a kísértésnek, és visszacsókolt.

Reggel ő ébredt korábban. Ez rossz jel volt. A fiú mindig is előbb ébredt nála, és ilyenkor álltalában már a festő termében sürgölődött, vagy legalábbis reggelit készített magának. Az angyalkája szíve egyenletes ütemben dobogott. Talán igaza volt a szőkének, és pár óra alvás pluszban nem jelent semmit? Legalább ő addig nézheti ezt a gyönyörűséget ahogy alszik.
Voltak pillanatok, amikor eljátszott a lehetőséggel. hogy Deidarát halhatatlan társává tegye. Hogy a kis szöszi vele maradhasson mind örökké, ugyanilyen elbűvölően mint most. Hazudna, ha azt mondaná, a másik teste nem játszik közre abban, hogy most itt van. A feszes izmok, amik mint az íj húrja tudnak megfeszülni a keze alatt, a sima barna bőr, a gyönyörű aranyszőke hajzuhatag, és a hatalmas, elbűvölően kék szemek. A fitos kis orra, a lapos hasa, a formás kis ajkai...
Gyönyörű lenne vámpírként. Ráadásul isten tudja mióta nincs egyetlen újszölött sem. Deidara pedig erős, és biztosan túlélné a bevatkozást... Aztán persze elkergette a fejéből ezeket az ostoba álmokat. Nem létezik, hogy ő pusztán a szőke fiú miatt jusson vissza a tanácsba. Ha nagyon akar majd tenni is fog érte, és nem csak annyit, hogy megharap valakit!
Ekkor mozdult meg a szőke fiú a karjai között. Lassan nyitotta fel a szemét, és rámosolygott.
 - Hopp! Azt hiszem már megint elaludtam...
 - Csak egy kicsit - jegyezte meg rekdtes hangon, noha tudta, hogy ez hazugság. A fiú majd 2 órával többet aludt, mint amennyit máskor szokott.
Magával elkezdett kiegyezni abban, hogy a következő napokban nem látogatja meg a szőkét, és szerez neki valahonnan vérkapszulákat. Vagy, ha meg is látogatja, akkor semmiképpen sem harapja meg. Mondjuk ez számára felér majd egy erős önkínzással vegyített önsanyargatással, de a fiú kedvéért végigcsinálja. Az ő érdekében.
Az angyalkája elégedetten nyújtózkodott a karjai között.
 - És nem is kapok reggeli puszit? - néztek fel rá azok a hatalmas kék szemek könyörgően.
Ugyan ki volt ő, hogy ellenálljon egy ilyen gyönyörűség hívogatásának?
Halk, torokhangon felnevetett, és megadta Deidarának a reggeli ébresztő csókját.


 

Hozzászólások megjelenítése

Súgó 1 hozzászólás

Új hozzászólás Frissítés

1

2013.01.23. 20:03 deathsilence ez király volt :DD imádom *.*