~ Menü ~

Évek óta járt ugyanabba a kávézóba. Csak egy bizonyos napon, és mindig ugyanabban az időpontban. Talán csak egy rossz szokás volt, vagy még inkább valami bizar rituálé. Ő maga sem tudta, hogy miért tesz minden alkalommal így. Főleg mert sok, a házához sokkal közelebbi kávézó van. De ő minden szombaton elindult reggel 9-kor, hogy pontosan fél 10-re ott legyen a kávézóban. Ide sosem jött kocsival, nem hozta el magával a munkáját, az öccsét, bármelyik rokonát, vagy esetleges barátját, barátnőjét. Itt mindig csak ő volt, mindig ugyanannál a kisasztalnál ami közvetlenül az ablak mellett helyezkedett el és nem széken, hanem kényelmes puha párnákon kellett ülnie. Ráadásul mindig ugyanazt rendelt. Kávét, két cukorral és egy kis tejjel. Nem szerette a keserű dolgokat, de kellett neki a napi koffein bevitel különben nem tudott volna egész nap a céges ügyekkel foglalkozni. És amióta csak ide járt szinte mindig ugyanaz a pincér szolgálta őt ki. A nevét se tudta igazából, de minden alkalommal ő volt. Az utóbbi évben már amikor meglátta készítette neki a szokásos rendelését. Néha, ha jó napja volt talán még csempészett mellé pár szem kekszet is.
Az első ilyen alkalommal nem ette meg a kekszet, és akkor hosszú ideig nem is próbálkozott ezzel a fiú, aztán a második alkalommal már igen. Megérte. Gyönyörű volt az a mosoly, amivel ránézett amikor észrevette, hogy nem hagyta ott az édességet.
Mostanában meg.
Hát mostanában rákapott, hogy nem csak szombaton jön.
Bármikor amikor legszívesebben megfojtott volna valakit, vagy egyszerűen csak elege lett az alkalmazottaiból szólt a titkárának, hogy kér 5 perc szünetet. Ilyenkor álltalában eltűnt két órára. Ide jött olyankor. Az első ilyen alkalommal végre ő lephette meg a szőke pincér fiút, főleg azzal, hogy nem csak a szokásos kávéját kérte, hanem egy adag dangot is.
Azóta megy közöttük ez a játék. Apró kis meglepetések. A másik haja ki van pontva, vagy épp félre tűzte a fufriját, és látszik mind a két szeme. Nem viseli a szokásos pincér ruháját. Habot tett a kávé tetejére... Milliónyi kis apróság, ami mind mind az ő játékuk része volt.
Aztán egyszer csak a szöszi leült vele szemben. Egy ideig próbált még úgy tenni, mintha még mindig az újságját olvasná, de ahogy egyre hosszasabban nézte őt a másik egyszerűen muszály volt felpillanatania.
 - Nem akarsz elhívni egy randira?
 - Hogy hívnak?
 - Én kérdeztem előbb - felelte erre mosolyogva a szöszi.
Okos.
 - De, miért ne. Meddig dolgozol ma?
 - Este 8-ig. És Deidara amúgy.
 - Hát kedves Dedara, akkor fél 9-re itt leszek érted. Nem mellesleg, én Itachi vagyok.
A másik mosolya még szélesebb lett mind eddig.
 - Rendben majd igyekszem elkészülni addigra. Bármilyen szívesen beszélgetnék meg veled Itachi, vissza kell mennem dolgozni. De majd ma este...
 - Igen, majd ma este.

 ~ Itachi x Deidara is love! ~

Az első randijuk katasztrofális és borzalmasan jó is volt egyben. A vacsora közben minden szinte rosszul sült el, folyamatosan bénázott ráadásul, többször ült közéjük harmadiknak az a bizonyos kínos csönd. Mégis, valahogy még aznap este a szöszi lakásán végezték, és egyikük sem érezte rohanásnak. Hiszen igazából immár négy és fél éve kerülgették egymást. Aztán egészen hamar össze is költöztek. Itachi bemutatta a másikat az egyetlen megmaradt családtagjának Sasukénak, aki áldását adta a párra, de csak miután megkóstolta Deidara paradicsom levesét. Talán azért jár át ilyen sokszor vasárnaponként?!
Most pedig itt vannak. Vele szemben Deidara, épp leszídja a kicsi Asukát, amiért megint rugdosódott az asztal alatt, az áldozat, azaz Katsu csendesen figyel. Itachi magában fogadni mert volna, hogy az egészet Katsu kezdte el, csak Asuka kénytelen elvinni a balhét, mert ő volt elég figyelmetlen, és rúgta meg az apukáját. Az egyiket a kettőből.
Sok papír munka, sok pénz, és nagyon sok vita eredménye volt, hogy örökbe fogadhatták azt a kettőt, de megérte.
Minden megérte.
Rámosolygott az ő gyönyörű férjére, akivel nem is olyan sokára itt lesz most már az 5. házassági évfordulójuk. Mit kéne neki vennie? Egyáltalán venni kéne neki valamit, vagy inkább készítenie kéne...
 - Itachi, indulnotok kell Katsuval az iskolába. Ráadásul a reggeli csúcs miatt biztos elkésel a korán kezdődő megbeszélésedről.
 - Kit érdekel. Nélkülem úgy sem kezdik el.
 - Hm... Ma reggel nagyon a fellegek között jársz!
 - Csak vissza gondoltam arra, hogy kezdődött ez az egész...
 - Ott, hogy végre vettem a bátorságom és megszólítottalak - nevetett fel erre élete párja, és nyomott egy gyors csókot az ajkaira. - Na menjetek mert végleg elfogtok késni.
Az igazság egy része valóban az volt, hogy Deidara szólította meg őt, de a másik része meg az, hogy ha nem pont aznap szakított volna az utolsó barátjával, nem sétált volna végig a legjobb öltönyében két órát esőben, nem ült volna be pont abba a kávézóba, és hallja meg, ahogy a szőke fiú nevet... Akkor sem lennének most itt.
Volt valami a nevetésében, ami egyből megfogta, és mindig vissza csábította őt oda.
Rácsapott a kedvese fenekére.
 - Milyen kis parancsolgatós lettél.
 - Hát valakinek a nadrágot is kell viselnia a családban... - karolta át a nyakát Deidara és simult hozzá közelebb.
 - Na majd este megmutatom neked ki viseli a nadrágot itt!
 - Már alig várom...
 - Fúj már! Menjetek szobára.
 - Asuka!
 - Katsu el fog késni miattatok.
 - Nem baj, matek dologozattal kezdünk úgy is.
 - Hogy mivel?! Na irány kisfiam a kocsi, egy kettő!

by: Arikkan