~ Menü ~

"Szeretlek téged, de te olyan messze vagy.
Pedig milyen egyszerű lenne csak összesimulni így..."
 

Zuhant, méghozzá teljesen öszántából. Kinyújtotta a kezét az egyetlen felé, akit valaha igazán, őrülten, és borzasztóan mélyen. Fogalma sem volt miért vetette magát a másik után. Ledobta magáról a páncélját, félre dobta a aktanáját és a wakizashiját, csak egy kisebb tőrt fogott meg és egyszerűeb csak ugrott ő is. Tudta, hogy a Senjut lefogja húzni a páncélja a víz fenekére, és a másik biztos nem tudja olyan gyorsan kioldani, hogy túlélje még.
Bevallotta ő valaha is magának, hogy mennyire fontos számára Hashirama? Nem. Feltehetőleg soha. De most, ahogy süllyedt bele egyre jobban a kékes fekete tengerbe, egyre sötétebb volt, és egyre elvesztebbnek érezte magát, muszáj volt arra gokndolnia, aki maitt teszi ezt az egészet. Látott valami pirosat a szeme sarkából. Ott kell lennie! Elkezdett arrafelé úszni, közben csak reménykedni tudott, hogy ne legyen késő. Hevesen rúgta a lábaival a vizet, nem törődve azzal, hogy esetleg valami baja eshet neki. Életében először nem magával foglalkozott, hanem valaki mással. Ahogy egyre jobban közeledett ki tudta venni még jobban a süllyedő alakot. Valóban a Senju volt az. Nekiállt a csatából megmaradó maradék kis chakráját is felhasználni, hogy gyorsan odaérjen.
Hashirama arca meglepetten békés volt és nyugodt. Nem küzdött azellen az ormótlan erő ellen, ami húzta őt egyre lejjebb és ljebb a mélységbe. Szíven ütötte a látvány. Ő halálra mindig is úgy gondolt, mint valami nagy és ijesztő szörnyre, egy rossz dologra. Hozhat valakinek mégis megváltást?
Ki tudja honnan, talán a másik megérezte, hogy közeledik, és a Senju klán vezére kinyitotta a szemét. Elmosolyodott. Azzal a szokásos kedves mosolyával, és kinyújtotta felé a kezét. Odasimult a másik karjai közé az ujjaival lágyan megcirógatta az arcát. Amikor Hashirama észrevette a kezében a tőrt, mintha szomorúság csillant volna a szemében? Mindenesetre a tekintete megkeményedett. De nem kezdett el verekedni tiltakozni, és nem tett ellene semmit sem. Borzasztónak találta a cösndet, azt, hogy nem tud mondani neki egy szót sem, pedig mennyi minden akarna hirtelen. Ráadásul a levegője is csak egyre jobban fogyott, és túl sokat pazarolt a maradék chakrájából az úszásra. Nem sokáig tudja elhitetni a testével még, hogy van itt oxigén bőven. Hogyan tudná elmondani a másiknak, hogy téved? Hogy nem azért van itt, hogy befejezze amit fent már elkezdtek. Ezt itt egy másik világ. Itt elmondhatják a titkos érzéseiket. Lassan odahajolt, és nyomott egy apró szájra puszit a Senju ajkaira. Többről szó sem lehetett sajnos, hiszen a víz alatt voltak. Igen. Sajnos. Látta megcsillanni a másik tekintetében, hogy meglepődött, és hogy örül is. Megpróbált valami mosoly féleséget varázsolni az arcára, bár ez nem ment könnyen. Az Uchihák nem mosolyognak. Aztán nekilátott elvágni a Hashirama páncélját tartó köteleket és csomókat. Ahogy a másik tekintetében megcsillant a felismerés nekikezdett, hogy segítsen neki.
A szíve sajdult bele az örömbe, hogy még van esélyük, még van!
Könnyedén szabadították meg a Senjut a vállára rögzített páncélzattól, de az egész mellkasát, és az altestét beborítóval már koránt sem volt olyan könnyű dolguk. Elhatározta, hogy kitart. A végsőkig.
Aztán egyszerre csak megérezte Hashirama ujjai az arcán, ahogy megcirógatják őt. Egyből felnézett. A másik mosolygott, a szemeiben pedig ott csillogott az, amit kimondani sosem mondhatott ki. De a tekintete egyre jobban tompult.
Nem, az nem lehet! Aztán a Senju odahúzta magához egy puha puszira. Az ajkaikat pár másodpercen keresztül a másikénak nyomták, és mielőtt még tehetett volna bármit, vagy egyáltalán még egyszer Hashirama szemébe nézhetett volna elkezdte őt felfelé nyomni egy iszonyatos erő.
Hashirama arra használta a maradék chakráját, hogy feljutassa őt a felszínre?! De hát... Miért nem magát menti az ostoba?! Mit művel, mit csinál?! Hogya... Ezt nem teheti meg! Pillanatokon belül felpukkant a felszínen, a nap vígan sütött, föntről még mindig hallatszódott a csata zaja. Ő viszont egyetlen egy valakire tudott gondolni. Akit soha többé nem lát viszont...

---------------------------

Olyan hirtelen ébredt fel az álmából, hogy egy pillanatig még mindig érezte, ahogy a víz lágyan dobálja a testét. A szemeiből könnyek peregtek, pedig egy igazi Uchiha nem sír.
 - Madara? - kérdezte mellette egy álmoskás hang. - Mi baj édes? - persze, a másiknak egyből fel kell ébrednie ilyenkor, amikor látja, hogy neki valami baja van, sosem magával törődik meg azzal, hogy... - Hahó? Mad? - lágan átkarolták őt azok az erős karok és közelebb húzták magukhoz. Máskor eltolta volna, de nem most. Nem egy ilyen álom után. Inkább még közelebb bújt a szeretője mellkasához.
- Nyugodj meg - csitotta amaz, miközben az arcát és a haját simogatta. - Nincs semmi baj. Holnap végre a klánjaink aláírják a békeszerződést, és minden jobb lesz, jó? Ígérem. Közösen megoldunk minden problémát rendben? Ne sírj. Csss...
Egy idő után kezdett lecsitulni, de Hashirama egészen addig suttogott a fülébe nyugtató szavakat, amíg a szívében el nem csendesedett teljesen az aggodalom, amíg el nem lazult teljesen, és amíg végre, el nem aludt újra.
Ebben az álomban pedig már teljesen mást látott maga előtt.
Hogy mit?
Hát, az sajnos csak rá, és az ő gyönyörűséges Senju-jára tartozik.

by: Arikkan